Sascha Funke egyáltalán nem az az ember, akinek elképzeltem: hírneve ellenére nem akar szupersztár lenni, és nincsenek nagyra törő vágyai az életben. Ahogyan fogalmazott, ő most éli az álmát, és neki ennyi elég is, mert már minden megvalósult, amire valaha vágyott. Interjúnkban egy életen át tartó barátságról, ennek a befolyásoló erejéről, Berlinről és a mai dj kultúráról beszélgettünk.
Elektronikus zenei kontextusban Berlint szokás egyfajta olvasztótégelyhez hasonlítani, annyi különböző stílusból jött zenész él a német fővárosban. Sokan ezt most már inkább károsnak tartják, semmint inspirálónak, de a Sascha Funkével való beszélgetésem során egyértelművé vált, hogy ha nagy hype hatására érkezett művésznek lenni már nem is annyira jó Berlinben, de tősgyökeres helyi lakosnak mindenképpen. A harminckét éves művész, producer és sztár dj csupa jó emléket oszt meg velem a szülővárosáról; elmeséli, hogy nagyon békés és nyugodt körülmények közt nőtt fel, ami szerinte nagyban hozzájárult ahhoz, hogy normális emberként éljen ma is abban az őrültek házában, ami Berlinből a 2000-es évekre lett. Már két perc után kiderül, hogy a zene mellett van még egy óriási szenvedélye, ami nem más, mint a labdarúgás.
Meglepő módon azonban nem a Herthának szurkol, hanem a Kölnnek. “Édesapám nagy rajongójuk volt, és mivel az 1980-as évek végén nem volt igazi berlini csapat, ezért követtem őt ebben. Nem nagy ügy amúgy Berlinben a Kölnnek szurkolni, elvégre nagyon kevés az igazi helyi lakos, így mindenki a saját focicsapatát buzdítja. Rengeteg olyan bár van, ahol kifejezetten egy csapatnak lehet csak a mérkőzéseit nézni. Például nálunk a kölni bártól nem messze van a Hamburg-drukkerek helye. Örülök egyébként, hogy a Köln a kedvenc csapatom, mert az 1990-es években nagyon sokat utaztam oda, rengeteg barátra tettem szert, és mind a mai napig kiváló viszonyom van a Kompakt kiadóval. Superpitcherrel például annyira jóban vagyunk, hogy ha nem tudunk beszélni egymással, akkor is minden nap váltunk pár sms-t.”
Mindazonáltal, ha a klasszikus értelemben vett, igazi legjobb barátságról van szó, akkor Funkéval csak Paul Kalkbrennerről lehet beszélni. “Egy általános iskolába jártunk, ott ismerkedtünk meg. Huszonhat éve a legjobb barátomnak tekintem. Együtt szerettünk bele a technóba, együtt mentünk el az első partinkra, sőt, a legelső zenéinket is együtt írtuk!” Kiderül, hogy 1992-ben minden szombaton tűkön ülve várták a kedvenc rádióműsoraikat, amiket felvettek, majd a legjobb számokat megvették bakeliten. Utólag visszatekintve azt mondja nekem Funke, hogy nem csak a klasszikus technót szerették, hanem hallgattak rengeteg trance-t is, míg legnagyobb hatásként Robert Armanit és Dave Clarke-ot említi. Alighanem ez mind érezhető a zenéin is, amiket sosem lehetett egyszerűen megbélyegezni a minimal, techno, electro jelzőkkel, ennél mindmáig sokkal összetettebbek.
Képek: Szentpéteri Roland
“1997-ben Paullal összeköltöztünk, hogy több pénzünk legyen a zenére, ekkor írtuk meg az első számainkat közösen. De sose működött. Azt hiszem, túl nagy az egónk, és a zenéről alkotott világképünk sehogy sem egyeztethető össze. 1998-ban már felváltva használtuk azt a mini-stúdiót, amit a lakásunkban építettünk. Neki 2000-ben jelent meg az első bakelitje a BPitch Controlnál, nekem már 1999-ben volt egy a Kompakten, de végül követtem őt a másik kiadóhoz.” A kölni focicsapat és ez után tehát nem nehéz megállapítani, hogy Funkét mindig a szerettei vezérelték és vezérelik az életben. 1999-ben a Kompakt le akarta szerződtetni hosszabb időre magához, de ő a világért sem akart Kölnbe költözni, inkább a BPitch Controlt választotta, ahol Kalkbrenner mellett már a kiadó alapítójával, a rendkívül bájos Ellen Alliennel is nagyon jó barátságban volt akkor.
Hallgatva a korai megjelenéseit, belátható, hogy ezek az életművéhez mérten a legkísérletibb kiadványai. A Campus ep-n (Kompakt, 1999) négy cím nélküli számban kóstolgatja a minimal hangzást, az electrót és a menetelős technót, és ugyanez a folyamat hallható végig a másik két kompaktos megjelenésén is (2000: Safety First, 2001: Drei Auf Drei), míg a BPitch Controlon már inkább a berlini főidőre hangolja a zenéit. 2003-ban megírta az első nagylemezét Bravo címmel, amin két felvételben is Paul testvére, Fritz énekel, a Quiet Please című számban pedig maga Funke. “Mindenki szupernaiv, amikor az első zenéit írja, ötlete sincs, hogy mit csináljon. Minden nap egy új világot fedezel fel a stúdióban ilyenkor, így nem igazán lehet a zenédnek semmilyen mélyebb tartalma, mondanivalója. Manapság nehezebb, mert dj-zek minden hétvégén, rengeteg zenét szeretek, sok hatás ér, és elvesztettem azt a naiv attitűdöt, ami fiatalon megvolt. Sokkal többet gondolkodok a stúdióban, mint korábban. El kell fogadnod egy idő után, hogy a naivitás, a romantika elmúlik. Professzionálisabb leszel valamilyen értelemben.”
Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a 2008-as Mango album sokkal popposabb, és nem olyan mély, mint az elődje. “Az érzéseimet, a hangulatomat szeretem rögzíteni egy zenében. Nem érdekel, hogy pop, vagy sötét techno a végeredmény. A Mango, pontosabban az az idő, amikor a lemezt írtam, nyugodt, boldogsággal teli volt. Rengeteg klasszikus popbanda hatott rám, és egyszerűen minden rendben volt az életemben. Előtérbe kerülhettek a melódiák, önmagam teljes felfedezése. Nem klubzenében gondolkodtam, hanem sokkal többen.” Érdekes módon sokszor szóba kerülnek a partik a beszélgetésünk közben, de Funke mégsem akar sokat beszélni a dj oldaláról. “A mai dj-k többsége nem rendelkezik személyes tapasztalatokkal a szakmából, pedig ez nagyon fontos lenne szerintem. Hiányzik a rave életérzés belőlük, csak a technikát látják mindenben, és nem jönnek rá arra, hogy sokszor az emberek nem akarnak mást, csak elveszni a zenében órákig és táncolni. Teljesen mindegy, hogy hogyan keversz, vagy mit keversz: az számít, miket játszol. Ezt sokszor hiányolom a mai dj szettekből. Én könnyen átérzem, amit az emberek éreznek a tánctéren, mert lassan húsz éve vagyok ott én is.”
A tavaly rögzített Watergate 02 mixe alátámasztja, amit mond. A szett egyáltalán nincs hibátlanul keverve, de a szelekció sokszor fenomenális. “Otthon találtam ki az egészet, majd elmentem délután a klubba, ahol felvettük. Üres volt az egész hely, de így is nagyon hangulatos volt csinálni. Nem akartam számítógépet használni, hogy leplezzem a technikai hiányosságaimat. Két lemezjátszót használtam, elégnek tűnt.” Elkerülhetetlen persze ilyenkor a kérdés, hogy szerinte mennyire egészséges, hogy a technót mindennél jobban ellepték a fiatalok manapság. “Nem mondanám, hogy feltétlen rossz hatása van ennek. Hallgasd meg például a detroiti Seth Troxler zenéit! Még csak huszonhárom éves, de eldobom tőle az agyamat. Annyi tudással és tapasztalattal rendelkezik, mintha nyolcvan éves lenne! Vagy ott van a francia DOP csapat. Vagy Villalobos. Hihetetlen, hogy tízszer több zenét adott ki mint én, és még mindig meg tud lepni. De persze azt is értem, hogy te mire akarsz kilyukadni. Sokakból elveszett az emberség, a lélek: csak a szoftverre koncentrálnak, gépiesen gondolkodva, mintha ők maguk is csak egyszerű loopok lennének.”
Szerinte csak egy megoldás van: el kell kerülni ezeket a zenéket. Talán emiatt, talán a kísérletező kedvnek köszönhetően, de jövőre új dolgokat szeretne kipróbálni. Ugyan még nem tudja kivel, de elérkezettnek látja az időt ahhoz, hogy ne csak egyedül dolgozzon a stúdióban. E mellett szeretne öreg orgonákat venni, és azokkal megírni a soron következő albumát, ami vázlat szintjén készen van, már csak meg kéne írni a felvételeket. De nem siet velük, mert nem sürgeti senki: “Már tíz éve élem az álmomat, és nem érzem, hogy bármit is jobban kéne csinálnom. Vagy változtatnom. Szeretem, ha maguktól jönnek ezek a dolgok, mert eddig folyton bevált.”
Sascha Funke @ Merlin