Február elején sok jót mondtunk Mark Stewart aka Claro Intelecto új bakelitjéről, és nagy örömünkre a nagylemezben sem csalódtunk, ami így megfelelően kompenzálja a négy évvel ezelőtti, kissé gyenge Metanarrative-ot. A Reform Clubon ugyanaz a lassabb tempójú, néhol ködös, máskor relaxált hangvételű techno hallható, ami a Second Blood ep-n is, az ismétlés ezúttal azonban nem bőrlehúzás. Stewart sok új ötletet mutat be, és a kivitelezés is precíz munkáról árulkodik. Van, amikor a melódia mindent maga mögé utasít, gondolok elsősorban a Still Here gyönyörű vonósaira és zongorafutamára, de a robotikus hangzás és a szintik szüntelen kattogása is meggyőző tud lenni (pl.: Scriptease). Emellett nagyon jót tesz a lemeznek, hogy csak negyvenöt perc, ugyanis nem igényel akkora energiát, hogy csak kivételesen alkalmas időpontokban fussunk neki a számoknak. Elegáns, jó techno album a Reform Club, otthoni hallgatásra és hosszabb vezetéshez kifejezetten ajánlott beszerezni. (Ötös.)

A Bass Clefként elhíresült bristoli Ralph Cumbers sokszor és sok irányban kísérletezett ahhoz, hogy a Reeling Skullways című új albumától valami különlegeset lehessen várni, és ez javarészt teljesült is. A korábbi leftfield-electro-dubstep-tengelyre belőtt zenék után most főleg az USA zenei öröksége lett felhasználva a felvételekben. Hol a klasszikus house zene jellegzetes négynegyedei kerülnek főszerepbe, hol Detroit fenséges szintiszólamai nyűgözik le a hallgatót. Persze olyan számcímekkel nehéz is másra asszociálni, mint Hackney – Chicago – Jupiter, vagy Electricity Comes From Other Planets. Mérsékelt savazás, könnyed dallamok és hatalmas ívű kompozíciók egyaránt találhatóak a Reeling Skullwaysen, ami talán még jobb lenne, ha kettővel kevesebb szám lenne rajta, de így is különleges. Kedvencek: a morgós felvezetésből barátságosan kivilágosodó Suddenly Alone Together, valamint a lézeres nugazer Ghost Kicks In The Spiral. (Négyes.)

A Lovelock művésznévvel alkotó Steve Moore kevés zenét írt pályafutása eddigi három éve alatt, de azok kivétel nélkül nagy nevek mixlemezein kötöttek ki (pl.: Chromeo, Aeroplane). A most Burning Feeling címmel megjelent album nagyjából e zenékkel hozza a tetőpontokat: a címadó szám hibátlan újraélése a nyolcvanas évek baleárikus diszkójának, ami mellett vannak klasszikus és űrbe vágyódó parkettzenék egyaránt. A South Beach Sunrise félúton ízlésesen szeli ketté a kiadványt a maga gyönyörűségével és nyugodtságával (ilyen chilloutot utoljára valamelyik korai Café del Maron hallottam utoljára), a második etap pedig ugyanazt a magabiztos színvonalat produkálja, mint az első – az utolsó előtti Love Reaction basszusgitárjai és ebm-es dobjai erős rúgást jelentenek a zárás előtt. Jó bemutatkozás így a Burning Feeling egy olyan szerzőtől, aki eddig csak slágereket írt: most megmutatta, hogy tud nagyobb terjedelemben is gondolkodni, unalmas üresjáratok nélkül. (Négyes.)

Az ír John Dalyt emlékeim szerint még Francois K vette a szárnyai alá pár évvel ezelőtt, és akkoriban meg is jelent tőle néhány zene, melyek alapján bármi lehetett volna belőle később. A művész első, Sunburst című albuma már a svájci Drumpoet Communityn érkezik, és nagyjából azt a deep és tech house közti lavírozást hallhatjuk bő ötven percben, amit egyébként már megszokhattunk tőle. Hogy ez jó-e, az ízlés kérdése, mindenesetre számomra csalódás, hogy Daly egy pillanatra sem hagyja el a komfortzónáját a lemezen, s így szinte végig a jól bevált metódusait alkalmazza. Egy-két alkalommal persze ebből is kisül valami jó (pl.: Pass The Swing), de többnyire csak középszerű, „tizenkettő egy tucat”-érzést keltő munkák találhatóak ebben a gyűjteményben. Nyilván, aki nagyon szereti Dalyt, annak valószínűleg ennél nem is kell több, de ettől a Sunburst nem válik az életmű kiemelkedő részévé. (Hármas.)