Az Arcade Fire esetében határozottan él az a klasszikus kritikusi kibúvó, hogy a legjobb lemezekről születnek meg a legnehezebben megírt kritikák. Win Butler és Régine Chassagne cseppet sem kis csapata ugyanis megcsinálta nemcsak az év, hanem az utóbbi évek legjobb indie rockzenei lemezét, amely szabadon kalandozik műfajokban, térben és időben, a legszebb zenei utazást adva, amire az Arcade Fire valaha indult.
… Mondom ezt úgy, hogy a kritikusok kedvenc rockzenekara már előző két nagylemezével (2004: Funeral, 2007: Neon Bible) akarva-akaratlanul is beírta magát mindenféle rocktörténeti lexikonba, ráadásul az elsők között volt, akikre rásütötték a Pitchfork-zenekar bélyegét. Más kérdés, hogy néhány valóban közepesen érdekes formációval szemben (mint a Clap Your Hands Say Yeah, vagy a Boy Least Likely To, utóbbi nevet ismeri még egyáltalán valaki?), a Butler-tesók zenekara egészen más szinten játszott már a kezdetektől. Szó szerint: az Arcade Fire-nagylemezek azon túl, hogy zeneileg is nehezen kritizálható dalok egész sorát tartalmazták, minden alkalommal volt valami extra csavar, mely az egész összeállítás hangulatát kiegészítette vagy éppenséggel felülírta. A Neon Bible vallásos, keresztény jelrendszerrel vegyített New Age-utalásai, a Funeral barokkos manírjai, angolszász és francia kultúrörökségét felvillantó pillanatai tették még pezsgőbbé az alapvetően hagyományos formátumú rockzenei témákat. Hangsúlyoznám, ezek a lemezek az éves listák élmezőnyének stabil tagjai voltak az adott esztendőkben, mégis azt kell mondanom, a Suburbs még az Arcade Fire eddigi szintjéhez mérten is emeli a téteket.
Az elhagyott farnhami templom varázsa után (melyben a Neon Bible nagy részét írták) Butlerék a houstoni elővárosok (suburb) által inspirálva készítették el harmadik nagylemezüket, mely ennek megfelelően igazi, urbánus rockzenét rejt játékideje nagy részében. Már az album címével azonos nyitószám külvárosi hangulatú gitározgatása kijelöli a csapásirányt, melyen az albumnak haladnia kell, ráadásul egyértelműen el is különíti azt a Neon Bible-től. Nincsenek lúdbőröztető zongorafutamok, nyugtalan akkordok – a Suburbs jóval pozitívabb, sőt, felemelőbb elődjénél. Napjainkban az egész rockzenével kapcsolatban lehet egy olyan érzésünk, mintha mindenki egy kicsit a múltba révedne zeneírás közben (említhetjük a Twin Shadowt, a These New Puritanst, a sor persze folytatható), de ennyire tematikusan múltidézőn egy egész amerikai generáció “életvidám spleenjét” kevesen tudják megragadni.
A Suburbs legnagyobb értékének mégis azt a vállalást érzem, hogy ahhoz mérten, hogy irgalmatlanul hosszú (16 track 63 percben), mégis képes változatos maradni egész játékideje során, sokadik hallgatásra is. Talán nincs is nálam nagyobb támogatója a Kultblog szerkesztőségében a minél rövidebb, de annál sűrűbb albumoknak, a Suburbs-ben viszont ellenfelemre leltem, ugyanis hétről hétre haladva más a kedvenc számom róla: kezdődött az említett nyitószámmal, aztán jött a feszes és férfias Modern Man, majd átnyergeltem a középtempós Rococo-ra. Minden héten a következő szám lett az agyonhallgatott darab, most éppen ott tartok, hogy az utolsóelőtti track, a Sprawl II Depeche Mode-ot és M83-at idéző szintitémájába vagyok szerelmes. Ráadásul az is növeli az album színvonalát, hogy vitathatatlanul izgalmas, ahogyan belekóstolnak, belecsípnek új dolgokba: a Month of Mayről Butler énekét levéve ki mondaná meg, hogy nem a Queens of the Stone Age, vagy a Deep Blue-t nem épp a Beatles írta?
A kör bezárult, de bármikor szívesen újra megnyitom; azt hiszem, kevés rajonghatóbb zenekar van 2010-ben – Terry Gilliam a megmondhatója. Mondhatnám, hogy ötös, de számoknál messze több a Suburbs.
Arcade Fire – Ready To Start