Mostanában elég sok első lemezt hallgattam, és jó néhány érdekes is akadt köztük, stílusoktól teljesen függetlenül. Hogy mennyire nem számítanak a kasztok, azt most bebizonyítja egy depresszáló amerikai díva, egy ambíciózus magyar banda és egy belarusz electro formáció a sötétebbik oldalról. Lássuk Scarlett Johansson, a Flying TV és a Diffuzion bemutatkozó anyagait!
A színésznőként már berobbant és sztárrá avanzsált Scarlett Johansson először 2006-ban kacérkodott az énekléssel, mikor egy hollywoodi sztárok által felénekelt jótékonysági lemezhez adta a hangját. A dolog neki is tetszett, meg persze azoknak a producereknek, akik hamarosan megkeresték, hogy akár egy teljes lemezt is össze lehetne ütni. Még a stílus sem volt pontosan belőve, Johansson pedig először csak egy Tom Waits dal feldolgozására készült, amiből aztán az lett, hogy egy teljes albumra nyújtózott a Waits-szerzemények sora. Így született meg az Anywhere I Lay My Head, amibe olyan nevek segítettek be, mint Dave Sitek vagy David Bowie. Nagy a füstje – és a lángja? Én azt mondom, rendben van. Nem az év lemeze, és nem ezzel alapozza meg Johansson a zenei karrierjét, de nem is tűnik úgy, hogy ez lett volna a cél. Ha az ember énekesként akar újjászületni, nem egy cover kiadvánnyal kezd. Nekem ez egy tiszteletadásként, saját szájízre szabásként jön le, és mint ilyen, jó anyag. Az összes dal fajsúlyos szerzemény, jóval a mainstream mellé mennek, befordultabbak, kompromisszumok nélküliek. Az elbűvölő színésznő hangja olyan mély, mint egy sivatagi kút, illenek hozzá a Waits számok, és a zene sem akar hip sláger lenni; a hangszerelés érdekes, változatos. Tény, hogy ez a lefolyás háromnegyed órán át lehet fárasztó, de ez nagyon hangulatzene. Hommage lemezként erős négyes per öt. (Szóló debütként hármas.)
Scarlett Johansson – Falling Down
A Flying TV saját születését 2002-re teszi, de tekintve, hogy ebből a felállásból egy tag maradt csak meg, a mostani line-up pedig tavaly állt össze, kvázi friss húsról van szó. Annál inkább szép eredmény, hogy már idén év elején piacra tudtak dobni egy debüt nagylemezt. A kérdés csak az, hogy mit kezd az ember egy ilyen lehetőséggel. A Flying TV úgy gondolta, nemzetközi hangon akar megszólalni, amit egyrészt mutat az On Air angol dalszövege, másrészt az önmagára akasztott powerpop jelző. Sajnálatos, hogy ez esetben egyik sem működik igazán: a dalok egy olyan angollal szólalnak meg, ami angol nyelvterületen csak az egzotikumok kedvelőinek lehet izgalmas; a powerpop meg amennyire értelmezhetetlen itthon, annyira nincs is benne. Amúgy vannak nagyon faszán megírt rockszámok a lemezen, benne van a mainstream íz is, de mintha nem merné (vagy nem is akarja) elkötelezni magát a csapat. Tökös rocknak kicsit vékony, rádiójátszáshoz viszont nem eléggé kompatibilis. Nekem leginkább a kábé hat évvel ezelőtti hazai nu metal színtér jut eszembe róla, mint mondjuk a Mind The Gap volt anno. A summárum részemről az, hogy érdemes lenne hagyni a francba a fősodorba mászást, és a riffeket húzni meg jobban, mert hallani, hogy mire lenne képes a banda, ha nagyobbat vállalna. Ja, és vagy magyarul énekelni, vagy kevésbé kelet-európai angollal.
Az európai dark electro színtér egy olyan intézmény, ahol elképesztő mennyiségű zene termelődik ki egy viszonylag szűk, de nagyon elkötelezett szcéna jóvoltából. (FTR: a dark electro-n itt a szavak jelentését értem, nem akarok stílusdefiniciós vitába bocsátkozni.) Nekem kicsit úgy tűnik, mintha minden minimális affinitással rendelkező scener önjelölt goth-EBM muzsikusnak akarna felcsapni. Legalábbis ilyesmivel tudom magyarázni, hogy miért van ebben a stílusban töménytelen mennyiségű szar, kaptafa kiadvány. Ennél üdítőbb, mikor kijön egy olyan anyag, ami újat hoz ebbe a sablonoktól nagyon terhes szcénába. Ami tavaly a Xentrifuge volt, az idén eddig a Diffuzion. A belarusz trió egy hazai, nagyon limitált lemezzel kezdett, de a mostani Body Code tekinthető az első komolyabb megjelenésnek, ami mögött már a prominens Alfa Matrix áll. Nehéz eset, mikor a cyberpunk képi világát jól aláfestő zenékbe egy női hang kerül, de ez itt mégis jól sül el: a lüktető alapok metszőek, hűvösek, a szintik több réteggel töltik ki a teret, a vokál pedig nem tolakodó, és számról-számra vált a tiszta ének, a be-bemondott szavak, a karcos vocoder és a trance-es csilingelés között. Azokat a dark electro lemezeket szeretem a legjobban, amiket inkább ilyen gyűjtővel illetek, mint hogy industrial, terror EBM, goth-electro vagy másnak mondanám, mert mindebből van benne, és összeségében meg olyan, mint egy jó filmzene. Ez is ilyen. Akik kíváncsiak a számok gyorsabb, klubosabb verzióira is, azoknak melegen ajánlott a limited edition begyűjtése.
Diffuzion – Fire (live)