Daniel Richmond aka Clubroot ritka fura alakja a dubstep világnak. A zenéi sötétek és lassúak, ezért sokan hasonlítják őt Burialhoz, de emellett közös még bennük az is, hogy mindketten a média látószögén kívül esnek. Míg azonban Burialnál ez szándékos, addig Richmondra egyszerűen csak nem figyelt fel senki. Persze azért van ebben némi ellentmondás, hiszen a 2009-es, saját magáról elnevezett bemutatkozó lemezéről maga a Pitchfork közölt dicsérő kritikát elsőként, viszont figyelembe véve a tényeket, miszerint három év után összesen egy interjú olvasható vele a weben, továbbá sosem került be a hírekbe, az állítás szilárd lábakon áll. Meg is lepődtem, hogy mindennek ellenére Richmond egy mennyire közvetlen, szimpatikus ember, és milyen könnyű volt mikrofonvégre kapni. “Pár blogger olyan hülyeségeket írt régen, hogy nem akarom felfedni a kilétemet, de ez baromság. Sose mondtam ilyet. Egyszerűen sosem keresett senki, hogy megismerjen”, zárja rövidre a témát.

Hamar kiderül, hogy velem egyidős – huszonhat – és St. Albansból származik: “eléggé álmos hely, sosem történik ott semmi. Tudod, tipikusan erre mondják, hogy posh, szép vidékkel és sok kocsmával. Amúgy elég szar a zenei élete. Van egy kocsma, ahol minden második hónapban szerveznek dubstep bulit. Egyszer felajánlottam a tulajnak, hogy szívesen játszanék ingyen, de elzavartak.” Mikor megkérdezem, hogy ismeri-e a szintén helybéli Chris Clarkot, nemet mond, de ennél számomra sokkal meglepőbb, hogy a Warp kiadó neve sem cseng neki ismerősen, ugyanakkor hozzáteszi, hogy Photekről tudja, hogy ott él, de vele sem találkozott eddig. Minél többet beszélgetünk, annál világosabbá válik, hogy Richmond teljes mértékben a kívülállója ennek az egész modern uk bass mozgalomnak, és érthetővé válik, hogy a zenéit miért az oregoni Portlandben székelő Lo Dubs adja ki. “Egy Jon A.D. nevű emberé a kiadó, és övé az egyik legnagyobb lemezbolt a városban”, meséli. “Nagyon durva a dubstep színtér arra. Minden hónapban van egy Various nevű buli, amit egy Craig nevű fickó futtat már évek óta. Folyton teltházas, sok ezer emberrel.”

Richmond két egymást követő évben adta ki két eddigi nagylemezét (2009: Clubroot, 2010: II – MMX), és nagyon bízik benne, hogy e hagyományt tudja folytatni idén is egy harmadik albummal. Azt mondja, hogy körvonalazódik már a koncepció, vannak ötletei, de amíg ezekből semmi sem végleges, addig inkább nem árulna el semmit. „Az élet inspirál. Ahogy élek. Ahogy történik körülöttem az élet. Amit érzékelek, látok és hallok”, mesél az elsődleges ihletforrásáról. “Olyan személyes dolgokból írok zenét, amikről nem akarok beszélni. Például, ha mérges vagyok, vagy ideges, akkor leülök és kísérletezek a basszussal. Emiatt van a felvételeimnek néha nagyon sötét tónusa. Ezzel vezetem le a feszültséget.” Emellett természetesen rá is hatással volt a kilencvenes évek: az első albumán a drum and bass és a 2-step iránti szeretete érződik, a másodikon pedig a trance-é és a popos világzenéé. “Imádom a trance zenéket, meg a house-t. A Greece 2000, a Café Del Mar és a többi mind hatalmas. A számaim sötétsége a dnb-ből táplálkozik, nagyon lelkesen rajongtam érte tinédzserként. Az érzelmek viszont a trance-nek köszönhetőek.”

Ezek mellett van még egy szenvedélye a szerzőnek, ami jelentős hatással van a műveire: filmek. A zenéinek a narratívája külső, mintha jól beállított szögekből lennénk a szemtanúi különféle eseményeknek. Sokszor azonban nem is a történés fontos, hanem azok a színek, vagy maga az a megfagyott pillanatkép, amit Richmond megzenésít. “Sokszor nézem a Szárnyas fejvadászt, mert tetszik az a futurisztikus űrkorszak, amiben játszódik. Telis tele van megindító jelenetekkel a jövőből, aminek állandóan elkap a hangulata. Ezt is képviselem a zenémben. Hangulatállapotokat.” Viszont nem csak mentálisan hatnak Richmondra ezek a hangok; nem titkolja, hogy olykor előfordul, hogy átvesz egy-két hangmintát a kedvenc mozgóképeinek a soundtrackjeiből. “Azért samplerezek filmzenéket, mert sosem tudnám azokat a hangokat magamtól megírni. Annyira tökéletesek. Tudod, én elég lusta vagyok, nem töltök el órákat egy-egy hanggal, hogy tökéletesítsem. S így legalább több filmet nézhetek.” A paletta széles: A pillangó-hatás, A misszió (“Ennio Morricone a valaha létezett legnagyobb zeneszerző”) és A holló című filmből is találhatunk ismerős másodperceket, sőt, az Embryo című számban az amerikai Dexter-sorozatból emelt ki egy beszélgetést Richmond.

“Szeretném hinni, hogy a két lemez kapcsolódik egymáshoz”, mondja. “Úgy értem, nyilván hasonló a formátuma és a csomagolás, de ennél többről van szó. A Clubroot az én születésemnek a pillanata, ezt ábrázolja a borító is. Egy kihalt fa, ami egyszer kivirágzik majd. Nagyon büszke vagyok a borítóra, amit az egyik barátom fényképezett még Dániában, amikor a Legónak dolgozott. Szeretett hajnalonként kimenni a természetbe, mert sokszor volt köd, amit ő valamiért különösen szeret. Egyszer átküldött egy halom fotót zipben, és amikor megláttam ezt, rögtön tudtam, hogy ez foglalja össze legjobban a felvételeimet. Jonnak is tetszett az ötlet.” A II – MMX ezzel szemben már egy sokkal személyesebb gyűjtemény, ami jobban fókuszál Richmond életére, semmint a zenei gyökereire: “a második lemezem írása során mentünk szét a barátnőmmel, ami nagyon megviselt. Sokat voltam magányos, és keveset jártam haza. Emiatt itt a filmes hatások helyett az érzelmek dominálnak. A Waterways volt a vízválasztó: akkor éreztem először, hogy tovább tudok lépni, amikor megírtam azt a zenét. Nagyon sokat merengtem akkoriban, elvágytam ebből a világból. Ezért is választottam borítónak a csillagos eget. Olyan nem evilági, pont az, amire akkor szükségem volt.”

Clubroot jelenleg az Esben And The Witch nevű indie rock zenekarnak ír remixet, ami 2011 tavaszán jelenik meg a Matadoron.

A buliról több képet a Deep Upstairs honlapján találhattok.

(Az első két képet Polgár “rozmy” Péter, a harmadikat pedig Morvay Dániel készítette.)

Linkek:

• Clubroot a MySpace-en
• Clubroot a Discogson
• Deep Upstairs hivatalos honlap (a Clubrootot elhozó hazai bulisorozat)
• Deep Upstairs a Facebookon