Az Elektro Guzzi zenei koncepciója nagyjából ahhoz a magasművészeti technóhoz hasonlítható, amit az utóbbi években nagy sikerrel alkalmazott például a Cobblestone Jazz, az Aufgang, vagy a Brandt Brauer Frick. Techno zenét játszanak hangszerekkel, miközben a vasak a stúdióban pihennek. Az ötletben sok fantázia van, de számomra mégis mindig az a legfontosabb az ilyen zenék hallgatásakor, hogy az előadók mennyire bátrak, mennyire mernek ellenszegülni a techno gépesített axiómáinak. Nem mindegy ugyanis, hogy az ember csupán eljátssza, amit előzőleg megkomponált a technológia előrehaladottabb eszközeivel, vagy pedig tovább gondolja azt idézőjelben véve kezdetlegesebbnek számító hangszerekkel.

Képek: Szentpéteri Roland

Az Elektro Guzzi A38-as koncertjén nem vállalkozott az utóbbira, ellenben nem elégedtek meg az első opcióval sem. Inkább úgy döntöttek, hogy emberi erővel próbálják dominálni a gépek szimfóniáját, és szűk negyvenöt percben ez sikerült is nekik. A bécsi trió állítólag már 2004 óta zenél, a felfedezésük azonban egészen 2010-ig váratott magára, mikor Stefan Goldmann leigazolta őket az agyasabb, jelentősebb művészi többlettel felülpozicionált Macro kiadójához. Az Elektro Guzzi azóta már két nagylemezen is túl van, a kritikusok szeretik őket, ám mind a zenéjük, mind a kiadó jellegéből adódóan kevésbé ismertek a stílus szélesebb körű világában. Bizonyára ennek tudható be, hogy a koncerten sem a szokásos partiarcok voltak. A húszas korosztálytól kezdve az egészen idősekig lehetett látni mindenféle érdeklődőt, ami azonban ennél is érdekesebb volt: a hajónak legalább a felét megtöltötték, amire előzetesen személy szerint én nem mertem volna fogadni.

A műsor mindennemű figyelemfelkeltés nélkül zajlott: egyszer csak megjelent a három zenész, elfoglalták a helyüket, majd rázendítettek és megállás nélkül eljátszottak jó pár számot, aztán még visszajöttek egy ráadásra. A dobos volt a lelke a műsornak; a gyors, repetitív ütemeket fáradhatatlanul verte, miközben két társa egy sima és egy basszusgitáron kísérte őt. A hangszerek számos erősítővel és más kütyüvel voltak modulálva, így egészen különböző hangok kiadására voltak képesek, ellenben a legérdekesebb rész mégis az volt, amikor vonóval játszott az egyik tag – ilyet jobbára japán kísérleti rockzenekarok performanszain lehet látni gyakrabban. A számok hangzásban megfeleltek a hagyományos, dallamosabb minimaltechno és tech-house zenéknek, azonban a gépek hiánya tudott az egészen csavarni egyet, így a zenekari felállás nem vesztette el a lényegét.

A végeredmény így jó volt, de azért nem kiemelkedő. Egy-egy kiállás után előfordult, hogy nem sikerült eltalálnia a dobosnak pont ugyanazt a sebességet, amit előzőleg abbahagyott; a két gitáros pedig néha megszűnt a pumpálásban. Az egységes elemi erőt azonban így is jól közvetítették. Talán a végét lehetett volna rövidebbre fogni, mert érezhető volt, hogy már nem tudják fokozni azt, amit az első tíz percben csináltak, s ebből adódóan az utolsó tizenöt perc inkább volt görcsös akarás, semmint mondjuk laza jammelés, amerre nyugodtan mehetett volna az előadás. De még így is az Elektro Guzzi egy nagyon jó koncertet adott, hitelesen bizonyítva, hogy nem véletlenül hívják őket komoly fesztiválokra komoly zenekarként. (Négyes.)

Kultblog TV: Elektro Guzzi @ A38