A tervezett 4 óra körüli Szigetre megérkezést az egyébügyi körülmények meghiúsították, így az elcsúszás miatt pont akkor értem a nagyszínpad elé, mikor a La Roux kitette onnan a lábát. Úgyhogy a popzene helyett csak tömeget kaptam az arcomba, ami viszont helyesen terelt egy gyors csomagmegőrző-Metapay-fröccs háromszög nyomvonalán, így legalább ezt a kötelező kört (vagyis háromszöget) is letudtam. A következő célpont pedig az A38 színpada volt, különösebb tudatosság nélkül, csak mert az a második hely, ahova általában el szeretnék jutni, miután beértem a fesztiválra.

A hajó szigetes helyszíne eleve megér egy megjegyzést, ugyanis feltűnt, hogy ez a sátor most nagyon máshogy néz ki, mint az eddigi években, meg úgy egyáltalán a többi sátor. Bár, jobban belegondolva az idei Soundon például nem voltam fedett helyszínen, és a Szigetet is kihúztam úgy, hogy csak az A38 színpadhoz mentem befelé, a többi esetben csak odafelé. Szóval végülis nem tudom, hogy ez a hajóra volt-e jellemző, de ha igen, akkor annak volna értelme, ugyanis a sátor pont úgy nézett ki, mint egy fejre állított, nagy csónak, már az alakját tekintve. A hangzása mondjuk ettől sokkal jobb nem lett, de azért a legtöbb buli kábé kellemesen szólt, kivéve az egyórás újhullámos-elektronikus idősávot – de erről majd később.

Mikor odaértem az A38 Színpadhoz, épp a Xiu Xiu nyomta a rengeteg nosztalgiával pulzáló szintipopos indie szettjének záró számát. Ahogy elnéztem a közönségben a magas arányú oldalnyírt-feltupírozott sérót és feltűnően ’80s szereléseket, akkor tudatosult, hogy talán az aznapra jegyzett La Roux-Xiu Xiu-Crystal Castles hármas már eleve adhat annyi revival faktort a napnak, hogy előjöjjön ez a stílustrend. Aztán biztos benne van ez a divathullám a levegőben amúgy is (érezzétek a coming outot, hogy mennyire nem vagyok képben divatból), meg a fesztiválnépeknek egyébként eleve jól áll a retrózás. Mindenesetre a Xiu Xiu kellemeset játszott, még úgy is, hogy épp csak a zárást hallottam, és hamar tovább is álltam a nagyszínpad irányába.

Good Charlotte

A 18 órára kiírt Good Charlotte legnagyobb meglepődésemre olyan 18:00-kor kezdett, mintha vezényelték volna őket. Ami igaz is lehet, mert pont a koncert előtt jártam a sajtóirodában, ahol egy lány épp azon stresszelt, hogy a srácok még a pálinkájukat sem itták meg, és nehogy ebből legyen a baj. Ehhez képest Joel Madden énekes előadta a “ma már nagyon korán kezdtük a piálást a fiúkkal, úgyhogy kicsit meg vagyunk menve” figurát a színpadon, de sebaj, a lényeg, hogy a koncertet elég tisztességesen odarakták. Igazából eredetileg csak egy-két számot akartam meghallgatni, csak az íze végett, amiből az lett, hogy a teljes koncertre ott ragadtam. Az alapján, amennyi közöm eddig volt a bandához, egy közepesen nyálas pop-rock bulira számítottam, ezzel szemben azonban sem a lemezeken néhol hozzáadott elektronika, sem a túlénekelt rádióbarát verziók nem kerültek elő. Helyettük korrekt kalipunk koncertet kaptunk, amitől nem csak az együtteshez kapcsolódó emlékek jöttek elő, hanem ott lebegett a Blink-182 és a NOFX szelleme is. A hangulatot pedig, még ha néhol izzadtságszagú közönség-kommunikációval is, de megcsinálták: volt ugrálás, vigyorgás, egymásnak feszülés, circle pit, és nagy taps a végén.

A nagyszínpadtól távozóban nem volt még konkrét irány, mert tudtam, hogy a következő célpontomra még várni kell kicsit, úgyhogy megnéztem a Colorstar zárószámát is, ahol akkora veretés ment, hogy a goarockerek majdnem lekaszálták a fejem. Mármint a közönségre gondolok, ahol úgy ment a taposós-hajtós táncolás, mint egy tíz évvel ezelőtti drum and bass buliban. Innen kifarolva, sikerült érintenem a Halloween koncertjét a metál színpadon, akik jól láthatóan pont leszarták, hányat írunk, hibátlanul hozták a ’80-as évek szűknadrágos heavy metaljának összes kötelező stíluselemét. A koncert főleg annak lehetett nyerő, aki már az ezutáni Judas Priest fellépésre köszörülte a torkát – többfelől is hallani lehetett, hogy ez a páros így egymás után a világ legjobb dolga ma. (Aztán ugyanezekből az irányokból általában úgy folytatódott a gondolat, hogy “de azért addig igyunk meg még egy sört”.)

A kitérők után sikerült visszaérni időben a Crystal Castles fellépésére, sőt bőven, mert 15-20 percet várakoztatták is még a közönséget. Már a kezdés előtt félelmetes volt látni azt a tömeget, ami betolult az A38 sátorba, és a levegőben tapintani lehetett a várakozást, a feszültséget, a színpadra szegezett tekintetek pedig lézer módjára vágták keresztül ezt az atmoszférát. Aztán egyszercsak berobbantak hárman a színpadra (a duó plusz egy dobos), és egyből egy nyersen zajos kezdéssel definiálták azt, hogy itt valami egész mást fogok kapni, mint amire számítottam. Otthoni környezetben hallgatva az albumokat, nekem mindig is egy introvertált zenekar képe volt meg a CC-ről, amelynek a fellépését ha nem is shoegazer, de legalábbis magának való elektronikus molyolásként láttam magam előtt. Ehhez képest itt durván kitették magukat a színpadra, és elképesztően intenzív show-t produkáltak. Egyesek szerint a hangosítást elcseszték, amit mondjuk nem tudom, miből lehetett megállapítani, mikor az egésznek az esszenciája volt az, hogy gyakran olyan zajjal szólt a zene (by design), hogy lecsavarta a fejem.

Crystal Castles

Többször is eszembe jutott a koncert alatt az a megállapítás, hogy a Crystal Castles az Atari Teenage Riot vadóc kishúga, aki otthon a folyton intőket begyűjtő, bad boy nagy tesó árnyékában eljátssza a visszahúzódó jó kislány szerepét, de esténként kiszökik az ablakon, lemegy a klubba, és egy marék eki felzabálása után úgy üvölt a mikrofonba, hogy beszakadnak tőle a hangfalak. Az egész koncert alatt exponenciálisan növelte tovább a hangulatot, ahogyan szinte pulzált a közönség: cseppfolyóssá vált a rajongás, és izzadtság formájában ömlött mindenkiről a sátorban, Alice Glass pedig ebből táplálkozott, mikor magát és hangját nem kímélve köpte a mikrofonba a szavakat. Imádtam ott lenni, hallani és érezni ezt a nyers energiát, mindenképp a nap fénypontja volt. Akik pedig lemaradtak, azok főleg azért sajnálhatják, mert egy koncert után válik tökéletesen világossá, hogy ennek a zenekarnak a lényegéből felét sem érteni a lemezek meghallgatásával. Ez a történet csak élőben lesz kerek.

Egy epikus ráadás track után mélyen gondolatokba burkolózva másztam át a nagyszínpadhoz, hogy elkapjam a szintén régóta várt Chemical Brothers bulit, ami már jóval hullámzóbban teljesített. Az odaérésem után hallott 3-4 szám valami lehengerlő volt, de nem is a hangzás vagy a slágerek végett, hanem főleg amiatt, amit csináltak a zenéikből. Természetesen egyik track sem album verzióban szólt, az egészet korrektül összemixelték, úgyhogy olyan volt, mint egy jó klub szett, csak épp több ezer ember előtt. Ráadásul a számokat (legalábbis ebben a néhány számos szakaszban) rendre valami félelmetesen pszichoaktív verzióba hangolták, a szó amit keresek az acides elektro, ami szinte injektálta az ember agyába a savat. Az előző két mondat azonban éppen, hogy kikevert némi kognitív disszonanciát. Ugyanis adott egy szett, ami pont egy klub környezetében, max. két-háromszáz emberes közegben működne tökéletesen, de a formáció volumene, hírneve és presztízse miatt ez természetesen lehetetlen; így ott a tömeg, ahol viszont már lehetetlen azt a fajta tripes hangulatot átélni az intézményesség érzete miatt. (Érdekes egyébként, hogy ezzel szemben egy Rage Against The Machine például számomra még mindig a tömeges élvezhetőség etalonja, ahol tud működni az, hogyan egyszerre ugrásra modul 15 ezer test.) Mindenesetre a kémikusok rövidesen némileg butábbra fogták az irányt, olyan monotonabb és kevésbé izgalmas zenékkel, amitől a figyelmem és a lelkesedésem is lanyhult, így legközelebb már csak arra tudtam felkapni a fejem, mikor a Block Rockin’ Beats szólalt meg. Ez utóbbi pillanat azért kellemes volt, mint hogy tinédzserkorom egyik meghatározó számát sikerült ilyen formátumban is meghallgatni, viszont ezután már végképp úgy éreztem, hogy megkaptam, amit lehetett, és ideje továbbállni.

Újabb pillanatnyi üresjárat alatt ismét tekeregtem egy kicsit a Szigeten, így futottam bele abba a bőrmaszkos arcba, aki egy kis színpadszerű tákolmányon, laptoppal nyomatta a muzsikát mintegy 10-20 embernek egy fa tövében. Talán valahol az Európa Színpad környékén lehetett ez, és arra álltam meg, hogy valami glitch-IDM-zörgős-elektronikás-dubstepes hangok kavarogtak, amiből még egy How To Destroy Angels nótát is sikerült kivenni. Ezzel egyből megvett a forma, hogy leakadjak néhány szám erejéig, úgyhogy ha esetleg valaki tudja, hogy ki lehetett ő, szóljon nyugodtan. Hamarosan azonban tovább kellett állni, hogy ne maradjak le a következő kiszemeltről.

Bomb The Bass

Ez pedig a Bomb The Bass volt, ami szintén az A38 sátorban kapott helyet, de nem nagyon lehetett ráismerni a helyszínre, mert a Crystal Castles teljes teltháza után most inkább csak szeméttel volt tele, és csak a hangosító pult előtt szédelgett egy százas nagyságrendű közönség. Emiatt viszont könnyű volt közel sétálni, és a színpad előtt kifejezetten kellemesen szólt a koncert annak teljes hosszában. A legjobb az volt az egész szett alatt, hogy teljesen megalkuvásmentes volt a tempó, a zene, a hangzás, ami azt jelentette, hogy nem próbált igényeket kielégíteni, nem zavarta a szinte üres tánctér, nem akart bután uptempóra váltani, hogy legalább valami üresen ugrálós elismerést kapjon. Ezek helyett azt a fajta simulékony, kellemes, szépen folydogáló Bomb The Bass-t kaptuk, amiért valószínűleg a legtöbb rajongó rajong (egy legalábbis itt biztos), és csukott szemmel lehetett lötyögni, pont ahogyan kellemes rá. Az egész koncert úgy suhant el mint egy pillanat, nem volt hosszú, de rövid sem, éppen csak mint mikor lefekszel aludni, és azt gondolod, hogy egy percre rá nyitottad ki a szemed, de valójában órákon át aludtál. Ahogyan a Crystal Castles a legintenzívebb élmény volt a napon, úgy ez a legkellemesebb.

A nap végére már csak Hudson Mohawke fellépése maradt, aminek eleve úgy álltam neki, hogy eddig nem nagyon tudott megvenni a srác, de akartam adni neki egy live esélyt is, mert ez mégis csak élő, és hátha más lesz. Sajnos ez nagyon nem jött össze, mivel az eddig korrektül szóló A38 színpadon, szinte érthetetlen módon, ez a fellépés csapnivalóan szólt. Először egy ghettoblaster jutott eszembe, aztán ezt hamarosan leminősítettem egy kihangosított mobiltelefonra. Üres volt, vékony, erőtlen, és mintha egy vödör aljából szólna, úgyhogy nem is sokáig hezitáltam, mielőtt hazafelé vettem az irányt. Szerencsére ez a béna zárás kicsit sem tudott rontani az előtte gyűjtött rengeteg jó élmény emlékén. Jó nap volt ez!