Moby megjegyezte egy nemrég készült interjújában, hogy számára az eltelt évtized finoman szólva borzalmas volt, és ha végigtekintünk kiadott lemezein, egy emocionálisan érzékeny ember diszkográfiájával szembesülünk. Van ugye az Animals Rights-időszak, a kilencvenes évek eleje, amikor bevallása szerint a számára legkedvesebb lemezei készültek. Aztán jött a Play és a 18, amelyek az eszméletlen nagy kommerciális sikert jelentették, és amikor a slágerek annyit pörögtek, hogy még Észak-Koreában is megunták őket; ugyanakkor ez az időszak hozta magával azt a sok szart, amiből Hall mind a mai napig próbál kimászni. Moby ugyanis alapvetően igen jópofa, ötletes polihisztor, egy kreatív underground arc, aki punkrocktól ambientes elektronikáig mindent játszott már, és egy normális világban valószínűleg helye lenne a Legfőbb Zenei Ítészek tanácsában. (Nekem legalábbis ez jött le mindabból, amit róla tudok.) A Play viszont olyan ismertséggel járt együtt, hogy egy időben már mindenki szerencsétlen Moby-ba akart belekötni – nem a zeneszerzőbe, hanem a popsztárba. És ezzel szépen el is indultunk a lejtőn.

2005-ben kiadta a Hotelt, amely még aránylag sikeres volt, de sehol sincsen már a többszörös platinalemez Play-hez vagy a szintén platina 18-hez képest. A kritika egyértelműen negatív volt az albummal szemben, a Pitchfork, a Stylus is keményen lehúzta a hotelek funkciójából (emberek jönnek, élnek benne, majd átadják helyüket teljesen másoknak) ihletet merítő művészt. Egyértelmű törés. Valószínűleg ekkor jött rá az egykori Voodoo Child, hogy olyan szinten elmerült a kommerciális zenében és az egyértelmű alakzatokban, hogy vissza kell térnie ahhoz, amit igazán szeret: a múlthoz. Így hát a rá következő Last Night egyfajta “I Love You NYC”-óda, egy sokkal táncosabbra vett lemeznek készült, mely a konzumambient felől egyértelmű visszamozdulás a szerző technósabb énje felé. Moby kitárulkozott egy rendkívül személyes hangvételű albummal, azzal a vélhető céllal, hogy megfogalmazza mindazt, amit ő zeneileg értékesnek tart.

A lehető legrosszabb történt ekkor: ez az album is megbukott. Én is írtam róla anno egy nem túl pozitív kritikát, és az idő sem szépítette meg az albumot, legfeljebb a gesztust, amit Moby tenni akart vele. A Last Night bukása volt valószínűleg az igazi tarkólövés (Shot In The Back Of The Head, éééérted) kedvenc kopasz előadónk számára, hiszen olyan ördögi körbe került, amiből nem nagyon látszik kiút. A kedvenc zenéiről nem tudott egy rendes hommage-albumot készíteni, a mainstreamből már az oldies felé tart, és senki nem kíváncsi rá a Play-en kívül, ami, hogy a Resident Advisor recenzorát idézzem, egy 800 kilós randa gorillává változott Moby számára. Horror? Az.

Ha Kurt Cobainről lenne szó, már jönne a golyó, de Moby csak csöndes letargiába süllyedt, egymásra találtak David Lynch-csel (bizarr talákozás), és elkészítette olyan minden-mindegy alapon a Wait For Me-t, amely hangzásvilágában visszatér a legtöbbet játszott Play-hez, de körülbelül itt el is fogy minden kapcsolat. Az album monoton melankóliája alapvetően nem volna probléma, ha nem volna ilyen mély és kilátástalan – talán David Lynch túlontúl is nagy hatással volt Mobyra, a Mulholland Drive volt ilyen reménytelenül sötét és baljós, sőt, már-már katatón. Az album felénél ráadásul elfogynak az egyedi megoldások, és csak a végtelenül depresszív ambientes számok maradnak. Itt gondolkodik el az ember azon, hogy “nem, ennyire nem lehet szar az élet”. Pedig Richard Melville Hall szerint lehet.

Ez sajnos megint egy rosszul sikerült album, ráadásul innen már tényleg nem tudom merre lehet elmozdulni zeneileg. A hallgatása közben ugyanakkor én azt éreztem, hogy Moby valahol egy fantasztikus zeneszerző (Shot In The Back Of The Head, Study War, Scream Pilots) és ugyanakkor nagyon őszinte ember, mert aki így tud csak elénekelni egy Mistake-et, annak tényleg problémái vannak. A Kultblog nevében őszinte jobbulást kívánok. (Kétharmad.)

Moby – Shot In The Back Of The Head (David Lynch rendezése)