“Az egyszerűség a techno lényege. De óvatosnak kell lenned, mert nagyon vékony a határ az egyszerű és az unalmas közt” – vallja Marko Fürstenberg. A német dub techno művésszel október 31-én, a merlines fellépése előtt beszélgettem több mint háromnegyed órát a klub backstage-ében, és pontos képet kaptam arról, hogy milyen igazán szerelmesnek lenni a dub technóba. Saját magáról nem szeret beszélni, sőt, egy ponton elmondja, hogy ritkán ad interjút, mert szerinte ő nem valami sztár, akitől bármit is meg kellene kérdezni – mindazonáltal, ha a technóról faggatom, hosszan, lelkesen és őszintén válaszol. Elmondta, hogy szeret egyedül lenni, ha zenéről van szó, mert nem tartja többnek magát egyszerű közvetítő eszköznek a hangok és a hallgatóság közt.

“Meg különben is, a zene számomra csak hobbi, egy őrült szenvedély, az érzelmek fülledt játéka. Meg akarom mutatni az embereknek, hogy mi van a fejemben és a szívem mélyén, hogy mit érzek. Ennek semmi köze a pénzhez, és nem is lesz soha. Igazából minden felvételemet a barátaim adták ki eddig, egy demót sem küldtem még senki olyannak, akit nem ismerek.” Kiderül, hogy a BeSonic nevű német webportálon keresztül szerzett hírnevet még jóval a MySpace-korszak előtt, és onnan került el a Thinner netlabelhez, ahol akkoriban pont Vladislav Delay véglegesítette a Demo(n) Tracks albumának alternatív verzióit Demo(n) Cuts címmel. Ez állítólag nagy hatással volt rá, de nem egyetlenként, sőt, egészen 1989-ig vissza kell mennünk az időben, ha meg akarjuk érteni ezt a szolid, szerény és visszahúzódó embert.

Képek: Szőke Péter

Marko Fürstenberg 1976 végén született Lipcsében, és már tizenhárom évesen fontos szerepet töltött be az életében az elektronikus zene. Saját elmondása szerint csak a berlini fal leomlása volt ennél fontosabb, de épp ezért szereti összekötni a kettőt. “Jó keletnémet rádióállomásokat lehetett hallgatni akkoriban, Marusha detroiti technós szettjei és a belga szcénát bemutató műsorok egyenesen elvarázsoltak.” Ekkor megkérem, hogy meséljen többet ezekről az évekről, és mint kiderült, jól rátapintottam a lényegre: “A ’80-as évek végén nem volt elektronikus zenei szcéna. Minden új volt, és én sokszor egyedül éreztem magam, mert a barátaim még a kilencvenes évek elején is eurodance-t hallgattak. Nem értették, hogy mit szeretek annyira az Underground Resistance-ben és az R&S kiadóban.”

A beszélgetésünk során többször is előjön az imént említett magány és az egyedüllét, így valamennyire érthető, hogy miért kötött ki Fürstenberg a dub technónál. “A dub techno azt jelenti, hogy egyedül lenni. Nagyon nehéz ezt a hangzást elvinni a klubokba, mert ez a zene a léleknek szól. Mindazonáltal én próbálom élőben tompítani a mélységet, mert tudom, hogy a közönség táncolni akar. Nehéz egyszerre a testet és a lelket is mozgásba lendíteni, de engem ez motivál, ezt szeretem csinálni”. Hozzáfűzi még, hogy természetesen ő is Basic Channelen, illetve korai Force Inc. / Force Tracks kiadványokon nőtt fel, majd egy rakás pénzt költött analóg hardverre, hogy megírhassa a saját interpretációit. Ma már csak szoftvert és szintetizátorokat használ, de nem bánja. Nem tagadja meg a jövő találmányait, még ha belül az egyik legféltettebb hobbija a történelem tanulmányozása és vidéki, romantikus kastélyok felkutatása. “Az egyik oldalam a történelembe van belezúgva, a másik a jövőbe szerelmes. Azt hiszem, valahol középen van a techno.”

Első és mindmáig egyetlen albuma, a 2003-as Gesamtlaufzeit (magyarul nagyjából azt jelenti, hogy az eddig eltelt idő) olyan, mint egy rendkívül tehetséges, de kiforratlan zenész bizonytalan útkeresése. Ő sem tekint rá másképp, noha jobban szereti az útinapló kifejezést, és épp mostanában gondolja úgy, hogy megérett a folytatás megírásához. Természetesen az eközben eltelt hat év során rengeteg különálló számot is kiadott digitális kiadóknál, ráadásul ezek sokszor még fontosabbnak is tűnnek a Gesamtlaufzeitnál. “Az édesapám 2 éve meghalt. Nagyon nehéz volt, de a zene segített. Minden érzésemet beleírtam az akkori felvételeimbe, és úgy érzem, hogy sikerült így feldolgoznom ezt a veszteséget. Sőt, sokszor olyan, mintha az apám velem lenne a fellépéseimen. Leírhatatlan érzés.”

A beszélgetésünk során sokszor úgy érzem, hogy több ilyen művészre lenne szükség, mint ő. Marko Fürstenberg ténylegesen a művészt testesíti meg, és nem a klubzene jelenében tündöklő szupersztárt, aki két jó bakelit után eladta a lelkét, és már csak sodródik a trendekkel. “A house, a techno, nevezzük akárhogy, ma olyan, mint egy nagy, hosszú vonat. Van egy vezető, és rengeteg utas. Az utasok száma folyamatosan nő, de nem indul több járat” – fejti ki a véleményét egy találó metaforában, majd gyorsan hozzáteszi még: “Ma nagyon sok ember akar olyan lenni, mint a Basic Channel. Mintha kitakarították volna a padlást, és megtalálták volna a lemezeiket. Pedig le merem fogadni, hogy 1993-ban ők se csináltak mást, mint elszívtak egy jointot, lementek a stúdióba, és megírták a zenéket. Nem akartak senkire se hasonlítani, egyszerűen csak ki akarták fejezni azt, amit éreztek. Ha ugyanígy írna zenét ma is mindenki, a techno sokkal gazdagabb lenne.”

“Tudod, az a baja Berlinnek, hogy nevetségesen kiszámítható. Lement ugye a nagy minimal-láz, és most Villalobosék kitalálták, hogy ha a számokhoz adnak ütőshangszereket, bongó részeket meg dél-amerikai folk szövegeket, akkor az egész annyira megerősödik, hogy már house-nak lehet nevezni, és akkor ez most valami új. És hogy megette mindenki! Annyira unalmas, hogy minden nagyobb fesztiválon vagy klubesten a dj-k ugyanazokat a zenéket játsszák, amiket mindenki más. Mintha kötelező lenne, mert különben kiürülne a terem, és véget érne a világ.” Soha senkinek nem lenne szabad fő bevételi forrásként tekintenie a zenére, folytatja tovább. Ha ugyanis egyszer már az számít, hogy el tudd adni sok ezer példányban, amit írsz, akkor úgy kell megírnod, hogy az emberek ízlésének megfelelő legyen, vagyis nem te fogod formálni őket a továbbiakban, hanem ők téged. “Nem szabad kompromisszumokat kötni.” Mikor megkérdezem, hogy német állampolgárként mivel foglalkozik, csak ennyit mond: “Egy Apple Store-ban dolgozom, elromlott dolgokat javítok meg.”

A Merlinben játszott szettje meglepően dinamikus, egyáltalán nem az a lassan építkezős fajta. Fürstenberg nem általános módszereket használ, hanem nemes egyszerűséggel azt játssza, amihez kedve van, és egy halloweeni éjszakán alighanem mindenki megbocsátja, hogy a dub technóit félelmetes jelmezbe öltözteti. Nincs az a lebegő érzés, amiért sokan szeretik ezt a stílust (mondjuk előtte Isu és Crimson közel három órán át profin kényeztette az egyébként nem nagyszámú közönséget), az egész sokkal inkább arról szól, hogy elengedi a pórázt, és hagyja, hogy a zene önálló életet kezdjen élni. Mintha istennel kommunikálnék, sokszor ezt érzem a játéka alatt, miközben egyre furcsább színekben keresi az újabb és újabb dub sávokat, amik ilyen gyors fordulatszám és sötétség mellett olykor meglehetősen hátborzongatóak és félelmetesek, ő pedig közben egyszerűen eltűnik a képből.

Nem először csinálja ezt: “Egyszer játszottam Zürichben, mögöttem volt egy hatalmas kivetítő, hegyekkel, békés természeti képekkel rajta. Nagyon művészi és atmoszferikus volt, ráadásul senki nem vett észre engem, miközben zenéltem. Erről szól ez az egész. Szeretnék még oda visszamenni sokszor.” Azt is értem, hogy miért ilyen borongós a hangulata mostanság. “Nagyon szeretem Burialt, Ben Klockot és Marcel Dettmannt. Különösen az lepett meg, hogy mennyire színes a Ben Klock album. Tele van ambienttel és dubstep ritmusképletekkel, mégis az egész kemény berghainos techno, szinte könyörögve azért, hogy még gyorsabb tempóval szólhasson.” Nem titkolja azt se, hogy nagyon tetszenek neki az idei Yagya és Sven Weisemann albumok, továbbá imádja Dave Huismann (alias 2562) A Made Up Sound-projektjét, de ilyen hűvös őszi estéken csak a keményebb techno létezik számára. Persze, ahogyan elnéztem, ennek velem együtt mindenki más is nagyon örült.

Marko Fürstenberg @ Merlin