Elsőként a szintén amerikai előzenekar, az Ampere lépett a hajó színpadára. Elméletileg ők a screamo műfajban jeleskedő hardcore / punk banda, akik a hasonló Orchid nyomán járnak (részben belőlük alakultak), és szintén nagyon intenzív és rövid koncertjeikről híresek. Gyakorlatilag azt hozták, amit a fentiek alapján vártam. Rövidek voltak, zajosak, intenzíven pörögtek, és abszolút semmi közük nem volt az őket követő Von Tillhez. Azért eltelt az a néhány perc, amíg lefoglalták a színpadot, még meg sem untam őket, szóval így volt jó, ahogy volt. Ilyesmiből sem árt néha egy kis ízelítő.

Steve Von Till egy szál gitárjával lépett a műszerarzenál közepébe, és űrutazásra invitálta a negyedhajónyinak is csak túlzással saccolható közönséget. Till elméletileg legutóbbi albuma, a Trinity apropóján látogatott Európába, de saját nevén jegyzett és a többi, Harvestmanként kiadott lemezéről is játszott. A produkció koncepciója szerint ugyanis a két, egymástól igencsak különböző hangulatú zene egymást egészítette volna ki, és együtt hozott volna létre valami egészen különleges áramlást a másfél órás műsorban. Ez a koncepció azonban csak részben valósulhatott meg bizonyos technikai zűrök miatt, amik Steve és a nézők kedvét is szegték.

Bevallom, elfogult vagyok, hiszen Steve Von Till a legkedvesebb zenészem. Nekem az is elég lett volna, ha kilencven percig zúgnak a végtelen drone-doom összhangzatok, a kísérleti, pszichedelikus ambient vagy akár egy akusztikus gitárral is énekelgethetett volna a saját neve alatt kiadott albumokról folkos, atmoszférikus dalocskákat. Utóbbi egyébként gond nélkül ment is, a technika csak a Harvestman szekcióba zavart bele. Viszont így a leállások miatt sem a művész, sem a közönség nem tudta teljesen átadni magát annak a pszichedelikus áramlásnak, amit Till tervezett. A nézők egy bizonyos része pedig nyilvánvalóan nem tudta, hol van, mert hangos sikoltozással és beszéddel rontották a technikai parák miatt amúgy sem felhőtlen hangulatot. Ezzel azonban tényleg minden rosszat elmondtam. Én ugyanis repültem azon a sérült űrhajón is, és olyan csodálatos élményt kaptam, amit szavakkal nagyon nehéz leírni.

Steve Von Till nagyon szimpatikus és hiteles figura, a zene megszállottja, aki pontosan érzi és érti, amit csinál. Nincsenek allűrjei, nem pózol, nem erőlködik, hanem valóságosan átalakul. Igazi mágus. A technikai zűrök után egyszerűen felállt, talán változtatott a koncepción is, s így túlsúlyba kerültek a dallamok és kissé háttérbe szorult a Harvestman szekció, de összességében azért kaptunk abból is. A csukott szemmel ringatózás, merülés és szárnyalás élménye volt a koncert, az utazás végén pedig ott bizsergett bennem a katarzis is.

Az űrhajó a Harvestmanes World Ash-sel startolt, egy nagyon hosszú intró gyanánt, s ezután kezdődtek a bajok a technikával. Természetesen a gyönyörű Breathe, a Spider Song, a Warning of a Storm, a My Work is Done és a Valley of the Moon (melyek mind a saját neve alatt kiadott albumokról kerültek elő) alatt már a tiszta dallamok és a karcosan simogató ének domináltak. Persze végig keveredett a két hangulat és stílus, ami számomra azért nem vált zavaróvá, mert Till miatt jöttem. Nem csak arra voltam kíváncsi, hogy milyen akkor, amikor tradicinális, folkos dalokat énekel, vagy arra, hogy kísérletezőbb kedvében milyen őrült harmóniákat csihol ki eszközeiből, hanem a teljes képre, mindarra, ami ő, amit ő magából meg akar mutatni.

Bennem a produkció sem hiányérzetet, sem kételyt nem hagyott. Láttam egy nagyon szimpatikus embert, egy zseniális zenészt, aki elég sokoldalú ahhoz, hogy ne lehessen beskatulyázni. Elég az, hogy elképzeljük, amint felszállunk vele a kis, képzeletbeli űrhajóján, s hagyjuk, engedjük, hogy kézen fogjon, és végigvezessen a lelkén, ezen a szép és félelmetes vidéken.

A fotókért köszönet Bognár Gábornak!