Két évvel ezelőtt teljes súlyával nehezedett ránk a Realistic Crew debüt lemeze, amellyel megünnepeltük a magyar triphop szárba szökkenését. Azóta egyre nő ez az absztrakt downtempo szcéna, a figyelem jót tett néhány további bandának is, és lehetőséget teremtett arra, hogy továbbgondoljuk, mit is jelent Magyarországon minőségi alternatív elektronikus zenében gondolkodni. Ha valaki még agyal azon, hogy vajon mi lehet a fejlődés útjának következő kilométerköve, akkor adok egy tippet: Esclin Syndo. Végre ez a formáció is megkapta a bemutatkozó album lehetőségét, és megint az állam keresgélem néhány emelettel lentebb. A triphop hangulat továbbgondolva, karmoló elektronikával, több elektromos gitárral, és egy egyedi hanggal, ami egyik pillanatban negédesen suttog, majd az arcodba üvölt. Ami most következik, arra mondja az angol, hogy critical acclaim.
Az Esclin Syndo története állítólag 2003-ra nyúlik vissza, mint Sándor Dániel elektronikus projektje, igazi lendületet viszont 2007-ben kapott, amikor feltámadt poraiból, és Berger Dalma hangjával csapódott háromszáz kilométer per órás sebességgel a dobhártyám közelébe. Nekem legalábbis ekkor került a látómezőmbe a név, mikor a Realistic premiere kapcsán keresgélni kezdtem, hogy az egyes tagok hol mit csinálnak még, és Dalma nyomán jutottam el az Esclin Syndohoz. Az elsőre hallatszott néhány MySpace-en pörgetett dal alapján is, hogy komoly dolgok várhatók ettől a projekttől, de csak a mostani anyaggal vált igazán tisztává, hogy mennyire fasúlyos is ez a csapat, főleg a mostani többszereplős felállásban, élőhangszerekkel kiegészülve.
Esclin Syndo – Folklore
Az elmúlt másfél évben közkeletűen használt catchphrase a magyar downtempo világában (és van ilyenünk, de még mennyire) a triphop, amit a régi nagyok állítólagos lankadásával divatos dolog temetni, pedig ha valahol a világban mostanában épp iskolapéldáját adják annak, hogy nagyon is lehet érdekeset és minőségit alkotni a stílusban, az Magyarország. Na de, éppen hogy azt akartam mondani, hogy bár kezdetben ez a stílusmeghatározás izgalmasnak és jó közelítésnek tűnt, mára, azt hiszem a legtöbben rájöttünk, hogy ez valójában csak hangulatában és talán a dobképletekben súrolja azt, amiről szó van, és ezt húzza alá az Esclin Syndo albuma is. Ez már amennyire esszenciálisan tartalmazza a triphop szűk sikátorok által klausztrofóbiásra sötétített hangulatát, annyira tovább is gondolja azt: saját ízre szabott szintihangzással, elektromos gitárokból sikító fogcsikorgatással, amitől az egész legalább annyira rock, mint elektronika, a hop végződést pedig el is felejthetjük, mert mc-nek itt nyoma sincs, csak egy succubus szúrja ki a fülünket üveghangjával.
A hasonlítgatások persze elkerülhetetlenek, és ha ilyennel akarnék élni, akkor azt mondanám, olyan, mintha a Portisheadet a kusza tekintetű Cocteau Twins kötözné egy villamosszékbe, és a Death In Vegas kapcsolná rá az elektrosokkot. A lágy dallamok és elképesztően profin programozott elektronika feszített víztükre alatt hatalmas szörnyek árnyai suhannak el, de a felszínen pattognak a szikrák. Sokkal élettel telibb ez a zene, mint egy átlagosan mély depressziós laidback, és amellett, hogy kellemesen kikapcsol, hihetetlen mennyiségű energiával tölt fel, inspirál, ihletet ad, szeretném azonnal lerajzolni, megfesteni, lefényképezni, videóban rögzíteni azt a hangulatot, amit a hangfalak közvetítenek.
Szeretnék számcímeket emlegetni a lemezről, de nehéz az egyes trackekről beszélni, az egész ugyanis úgy érik egy egésszé, hogy nehéz aztán darabokra szedni, főleg, ha az ember huzamosabban hallgatja. Elsőre talán egyértelmű választásnak tűnik a rögtön klippel is rendelkező Folklore (lásd fent), vagy a zúzós gitártémák és csendes utazások között bicsakló Highways, két nap után mégis a Mother and Sun fülbemászó dallamát dúdolom egy-egy észrevétlen pillanatban, aztán eltelik még két nap, és már nem vagyok biztos benne, hogy tudnék választani, és nem is ajánlgatnám darabjaiban, kell az egész. Esetleg hangszeres szempontból lehet még kiemelni egyik-másik dalt, mint hogy az élő dobot a Heritage-ben hallgatom legszívesebben, basszusgitárból a Secret Lover példás, az énekhangtól meg persze végig teljesen készen vagyok, de extrán jó megoldás utóbb említett számban, mikor mintha egy egész kórus kontrázna rá az énekre.
Végső értékelés szempontjából nem is lehet vitás a lemez, egyértelmű az ötös. Az Esclin Syndonak pont azt sikerült megcsinálni, amit a Realistic Crew a maga hiphopos-jazzes módján elkezdett, a Punjab Kabab House már elektromosabb formában folytatott, és nem egy újabb bőrt raktak a polcra az előbbiek mellé, hanem magasabbra helyezve a lécet továbbgondolták, hozzátettek, saját formára szabták, és így mondhatjuk, hogy megcsinálták magukat.
A végére hagytam egy kósza gondolatot, zárójelben, ami már nem a kritika része, csak nem hagy nyugodni. Van egy Realistic Crew és van egy Esclin Syndo, hasonló tempóban, hasonló hangulatokat megcélozva, egy szcénában, egy tető alatt, és mindkettőben ott van Berger Dalma. Hogy és akkor mi van? Egyszerűen csak tartok attól, hogy egy ennyire karakteres, egyedi hang két különböző zenekart túlságosan is azonosít egymással. Nekem az utóbbi év munkássága alapján egész jól szétvált a két banda, már látom, hogy miért nem azonos stílust képviselnek, de ez vagyok én, aki kábé folyamatosan követem mindkét csapat fejleményeit, zenéjét. Vajon mi jön le mindebből a szélesebb, kevésbé érdeklődő közönség számára? “- Tudod, van az a banda, azzal a csajjal. – Az az E betűs? – Nem, az a másik.” (Vagy vice versa.) Csak ne legyen igazam.