— Zene

— 2008. April 1. 11:31

— Írta: 78786586241

Északi fények

Létezik egy Shining nevű zenekar, amelynek a zenéje főként lassú és depresszív black metal, az énekes pedig előszeretettel vagdossa magát a koncerteken. Még jó hogy ebben a kritikában nem róluk lesz szó. Ugyanis létezik a fent említetten kívül egy másik Shining is. Ez a másik Shining jazzben utazik, abból is a talán nehezen szerethető, de annál izgalmasabb improvizatív fajtából.

A két említett együttes közti párhuzam annyiban merül ki, hogy mind a két zenekar az északi területekről származik. Milyen furcsa, hogy egy térségen belül, két azonos névvel rendelkező zenekar ennyire egymástól eltérő zenét csinál. De beszéljünk csak a jazzesebb bandáról, innentől erről lesz szó.

A Shining korai lemezei színtisztán a tengerentúli kultúrából táplálkoztak, addig utolsó két anyaga elfordult a progresszív rock, sőt néha a metál felé is. Mondhatni csatlakozott az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet kapott future jazz hullámhoz. Jelen kiadványuk, amely szimplán a Shining nevet viseli, ennek a két legutóbbi lemeznek az újrakiadása.


Shining – 21st Century Schizoid Man (live)
(további koncertvideók)

Joggal kérdezhetné bárki, hogy miért nem egy friss anyagról írok, és miért inkább egy újrakiadásról. A válasz egyszerű: egyrészt mert zseniális, amit ezek a norvégok művelnek, másrészről pedig egy kezemen meg tudnám számolni, hogy itthon hány ember ismeri a nevüket. Csak hogy konkretizáljam, a “csomag” tartalma az In The Kingdom Of Kitsch You Will Be A Monster, és a tavaly megjelent Grindstone. Valóban furcsa, hogy egy tavalyi anyag már a rákövetkező évben megéri az újrakiadást, de vehetjük ezt egyfajta mérföldkőnek is, hiszen arról a két lemezről van szó, amely radikális változást hozott a banda hangzásában. Egy teljesen új formája a norvég jazznek, és egy új oldala a Shiningnak.

Tippelni sem merek mennyi tudatmódosítót fogyaszthattak el a stúdiózások során, de tény, hogy mind a két anyag az egyik legpszichedelikusabb és legőrültebb, amit az utóbbi egy-két évben volt szerencsém hallani. Mintha a Fantomas, a Black Sabbath, Sun Ra és Miles Davis jammelnének egy jót a hideg télben. A legfőbb erényük az a metamorfózis, ami még a két lemez között is folyamatos. Míg a 2005-ös anyag sötét, szinte már noir hangulatot hordoz magában, addig az új inkább őrültebb, vadabb. Technikásak, de sosem esnek át egy határon. Minden hangszer követi egymást, nincs szétesettség vagy free jazzbe hajló improvizáció. A szólók is inkább a hangulathoz próbálnak hozzátenni, a magamutogatást inkább mellőzik. Az egyetlen, ami a zene hátrányává válik az a néhol indusztriális megszólalás, illetve az elvétett ének témák.

Nagyon erős mind a két anyag, a Rune Grammofon kiadó pedig egyre jobb zenekarokkal és lemezekkel látja el az experimentális zenék kedvelőit. Aki teheti szerezze be őket, ha nem is egyben, de külön-külön is megérik a pénzüket. Eklektikus őrület és pszichedelikus mélyrepülés ez.

Linkek: