Vannak bizonyos területei a zenének, amik pusztán létezésük által örökké szemben fognak állni mindazzal, ami népszerű, ami könnyen hallgatható, ami hétköznapi – a Dead Can Dance legihletettebb és egyben legjobb pillanatai egészen biztos ezen területekhez tartoznak. A ’80-as évek elején induló, lényegében Lisa Gerrard énekesnő és Brendan Perry gitáros-énekes köré szerveződő együttes korai albumain még aránylag könnyen beilleszthető volt az évtized new wave-vel és gótikus hatásokkal megbolondított popzenéjébe, a dekád vége felé haladva azonban egyre több jel mutatott arra, hogy messze több van a DCD-ben. A Dead Can Dance története lényegében, vagy legalábbis részben a neoklasszikus-neofolk zenék életvonala is, azzal a kitétellel, hogy az ebben a cikkben tárgyalt albumokat talán kevesebb zenei szál köti össze, mint inkább valamiféle szellemiség, hangulati enteriőr és keserédes elegancia: ezért is szokták egyes kritikusok a kevés konkrétumot nyújtó ethereal címkét is alkalmazni. Szakrális témák keverednek ősi népek mitológiájával, miközben szokatlan hangszerekkel a kézben indulnak zenei expedíciókra a művészek, néhol a romantika, néhol a romlatlan ember, olykor pedig még ennél is különösebb ideálok felé törve.

Részben ennek is köszönhető, hogy az ilyen jellegű zenéknek legalább annyira elkötelezett a támogató, mint az ellentábora: nehéz és nehezen befogadható gesztusok, a muzikális tartalmon túlmutató utalásrendszer és a költői szemfényvesztés határon mozgó mikrouniverzum ez. Gerrardék a ’90-es évek borzasztóan semmitmondó world musicba fúló története keresve se lehetne jobb példa a stílus buktatóira, melyben mégis érdemes kutakodni: az igazán jó lemezek olyan élményekkel szolgálnak, amelyekre hétköznapi zenehallgató éppúgy nem akadhat, mint ahogy az arra nem érdemesek se lelhetik fel a Szent Grált vagy ismerhetik meg földöntúli hatalmak titokmorzsáit. Ezekből a lemezekből mutatjuk be most kedvenceinket.

Dead Can Dance – The Serpent’s Egg (1988)

Mi más állhatna itt elsőként? A DCD negyedik albuma egyben karriercsúcs is számukra: a teljes és megkerülhetetlen hidegrázás. Itt még a Gerrard és Perry között fennálló énekminőségbeli különbség se akkora: a Severance-ban mintha egy öreg templomos lovag énekelne, kardján végig-végigsimítva a fenőkővel. Lisa Gerrard pedig lényegében ezen az albumon ad tanúbizonyságot arról, hogy messze több rejlik a hangjában bárkinél: a nyitó The Host of Seraphimban az első perctől földöntúli energiákat szabadít fel, a hang határtalan, a létezés végtelen. De a totalitás mellett képes kordában is tartani erejét: a Writing on My Father’s Hand egyszerűsége, vagy a Chant of the Paladin hipnotikus ereje sokoldalúságát is bizonyítja. Mindig meglepődöm, hogy ez a rendkívül sűrű és hatalmasnak ható album csupán 36 percnyi játékidő a valóságban: ez is bizonyíték arra, hogy nem ezen múlik a valódi nagyság, az igazi zenei tartalom. Akinek ez kevés, az tegyen próbát az eggyel korábbi Within the Realm of a Dying Sunnal vagy az ezután következő Aionnal – ehhez mérhető művek azok is.

Arcana – …The Last Embrace (2000)

Az 1994-ben alakult svéd zenekar gyakorlatilag a kezdetek óta színesíti különféle instrumentumokkal hangzását, így egy Arcana album nem csupán az átszellemültségével, de a sokszínűségével is gyönyörködtet. Bár a kritika ugyanúgy dicséri a ’90-es évek (Cantar de Procella) mint a 2000-es évek kiadványait (Inner Pale Sun), a legteljesebb és legéteribb hangulati egységet véleményen szerint mégis a határvonalon, az ezredfordulós …The Last Embrace-en sikerült létrehozni. Az egység itt a teljesség: a nem ritkán militáns dobpergések és ritmusok nyomán angyali légiók jelennek meg a végítélet harsonáit fújva, a másik pillanatban ugyanakkor a legbensőségesebb cimbalomjáték keretében keresi fel szerelmét a lovag, hogy albáját eldalolva megédesítse a hajnalt. A szinte teljes egészében akusztikus album szélsőségei ellenére talán a legkönnyebben hallgatható az itt felsoroltak közül: a Repentance vagy a March of Loss főtémája kitörölhetetlen élmény.

Gothica – The Cliff of Suicide (2003)

Amennyire vészjósló kontrasztot alkot a cím és a borító kettőse, épp annyira kettős az olasz Gothica zenéje is. Mély érzelmek és tabuhoz közelítő témák (mint a fiatalkori halál) kavarognak Alessandra Saltovito énekesnő verssorai között, miközben Roberto del Vecchio szintetizátor- és zongoratémai a mediterrán hangulat bágyadtságát és lágyságát idézik. Zeneileg talán nem olyan nehéz, de a Gothica ereje igazából a romlandó világnak ellenképet állító szövegekben rejlik, melyek a Cliff of Suicide végére kozmikus harmóniává állnak össze, művészeteken átnyúló, monumentális és elragadó alkotássá. A cím klisés mivolta ne riasszon el senki: inkább utal a romantikus szépségideálhoz való ragaszkodásra, mintsem a gótikus rock kiüresedett vázára.

Tenhi – Väre (2002)

Aligha meglepő, hogy egy finn csapat képviseli leginkább ezen cikk neofolk irányzatát: a Tenhi pedig ezen vonal legalkalmasabb képviselője. Habár albumaik nagyjából egyenletes minőséget képviselnek kritika és közönség előtt egyaránt, a Väre különösen kedves számomra – ezzel ismerte meg őket. A teljes egészében finn nyelvű anyag komor balladák (Vastakaiun), mélázó dalok és táncba hívó nóták gyűjteménye: hol a szárnyaló cimbalom- és fuvoladallamok, hol a körtáncszerű ritmusok idéznek fel egy mélyen természetközeli életmódot, melyben a modern ember problémái elérhetetlenül távolinak tűnnek. A Väre az újra felismert természeti rend albuma, mely talán segít felismerni az urbánus élettel elveszett harmóniát.

Elend – The Umbersun (1997)

Az osztrák-francia Elend három részből álló sorozatának utolsó tagja az Umbersun, mely erőteljes, keresztény biblikus jelenetekből álló trilógiájával a jelenlevők közül a leginkább érdemli ki a neoklasszikus jelzőt. Az Iskandar Hasnawi és Renaud Tschirner zeneszerzők által életre hívott Elend tulajdonképpen egy óriási, soktagú kamarazenekar – volt, mivel egy ekkora projektet és ennyi embert hosszabb távon képtelenség volt anyagi tényezők figyelembevételével mozgatni. A 2007-ben megszűnt Elend egészen addig nemcsak szervezésileg, de tartalmában is óriási vállalkozás volt. John Milton Paradise Lostjának méltó zenei kíséretet szerezni (és egyben azt kommentálni) valóban nem egyetlen lemezen megférő zenei utazás, melynek utolsó részében Lucifer vérfagyasztó üvöltései kísérik a hallgatót egy hidegrázáson túli tudatállapotba. Aztán csak a sötétség marad, hiába vannak enigmatikus szépséggel bíró darabjai, mint a Moon of Amber.