Erik Schrody ír származású amerikai rapper ritkán jelentkezik lemezzel,de akkor mindig érdemes rá odafigyelni. Ilyen ez a mostani alkalom is,az Everlast új albuma (Love, War and the Ghost of Whitey Ford) ugyanisa napokban kerül a boltokba. A korábbi darabokhoz képest slágeresebb,lazább, már-már azt mondhatnánk, hogy vidámabb az új anyag, de így is igazi Everlast lett. Milyen is az? Mindenekelőtt az énekhang, a hip-hoppos gyökerek, a keserédes bluesosdallamvilág és persze ezek egyvelege teszi őt az egyikkedvenc zenészemmé.
A sorrendben ötödik album a korábbiakhoz képest lendületesebb,popposabb hangzásvilággal rendelkezik, de ne is reménykedjünk, itthonegyik rádió sem játsza majd. Pedig Everlast zenéje az a fajta muzsika, amit az emberhallgathat csajozáshoz, autózáshoz, sör mellé vagy épp a várost járva,azaz igazi multifunkciós cucc. Gazdagságából és összetettségébőlfakadóan simán kiszolgálja ezeket a helyzeteket, ami nem véletlen,hiszen ritka keverékről beszélünk. Everlast a House of Painrappereként kezdte, és az onnan hozott anyaghoz tette hozzá egyszerű, akusztikus gitárjátékát, rockosítva és lágyítva valamelyest a műfajt.Viszont nem egyszerűen rockzenét játszik, mivel teljesen hiányzik belőle az a fajta férfias keménykedés, ami a bőrnadrágból és avillanygitárból fakad. Szerencsére a sármos, jellegzetes férfihang nemmegy át latinos szenvelgésbe, végig hitelesen hozza a machót – perszeettől még a lányok bugyija nyugodtan nedvesedhet.
Everlast – Folsom Prison Blues
Összesen 17 track található az albumon, amiből az első öt pazar darab,a többi pedig erős közepes. Részemről ez az arány már bővenelegendő, hogy megítéljem a lemeznek a négy és fél per ötöt, különösenazért, mert végig koherens, nincsenek kilógó, odaerőltetett,betuszkolt számok rajta. Az első öt viszont büntet: van ott aballadától (Anyone) a lendületes megmondóson át (Stone In My Hand) akarcos rappesig (Kill The Emperor) minden. Még egy Johnny Cashfeldolgozásra is futja (Folsom Prison Blues), ami méltó tisztelgés amester előtt. A Love, War and the Ghost of Whitey Ford kevésbéfilozófikus, elmélkedő, mint például a ’98-as Whitey Ford Sings the Blues, de ez egyáltalán nem baj. Amélyebb toposzokat a nők, az emberi kapcsolatok, a politika és perszemég egy kicsit a nők váltották fel. Korábbi lemezeihez képestlényegesen gazdagabb hangszereléssel dolgozott az új albumon, és ezkifejezetten jót tett a lemeznek. Ebből is fakad talán a vidámság, ugyanisitt már csak egy-két lírai balladát ad elő egy szál gitárral, a többiben ott a sok sampler, dob, gitár, még női vokált is hallunk itt-ott.
AhogyEverlast öregszik, úgy szelídül, és lesz egyre bölcsebb, ami jelenesetben kellemes nyugodtságot adott a zenéjéhez. Aki úgy érzi, hogysikerül vele öregedni, és venni az élet adta akadályokat, az halgassa azúj albumot, aki meg nem akarja elfogadni az évek múlását, az vegye előa régieket, és köpjön nagyot az élet homokórájába.
Linkek: