Jamie Lidell, a Warp egykori kísérleti geekjéből hetvenes évekbeli soul/funk énekessé vedlett sztárja az új nagylemezén megőrizte a Multiply szenvedélyét, és elhagyott mindent a Jimben megjátszott álszerepéről. A Compass így nem csak egy jó album, de új távlatokat nyit a szerző karrierjében.
Hiába a Jim Jamie Lidell legsikeresebb lemeze, én sosem tudtam rajongani érte. Számomra a mai napig több sebből vérzik az az album; hiányolom róla azt a Lidellt, aki a 2005-ös Multiply-on jóképű szemüveges csodabogárként bizonytalan, de ellenállhatatlan hobbifunkkal hódította meg hölgyek ezreinek a szívét. A huntingdoni énekesnek egyszerűen nem állt jól eljátszani a szupersztárt, egyik dal sem volt hiteles, ráadásul az egész kiadványnak olyan slágeres hangzása volt, amit akármelyik Motown-képletet követő kiadó hozni tudott volna. Szerencsére ez mind eltűnt a Compassről: Lidell őszintén, érzéseit gyönyörű sorokban kifejezve énekel tizennégy számban, így a végeredmény rendkívül izmos, érett. A Multiply amatőr barkácstechnikája helyett profin hangszerelt, precízen felépített elképzelések építik fel az albumot, amik egyszer sem nyomják el a művészt, sokkal inkább kiváló alapot nyújtanak neki a kiteljesedésre.
Sokkal pozitívabb a Compass üzenete Lidell eddigi munkáival szemben: az I Can Love Again félúton manifesztációként lengi körbe az egész albumot, amit olyan mesterművekkel támaszt alá a szerző, mint a She Needs Me, aminél szebb szerelmes dalt keveset hallhattunk idén, de lenyűgöző a címadó vallomás is, ami Lidell eddigi leglíraibb költeménye. E lassabb, meghittebb témákat jól egyensúlyozzák váratlanul elszórt, zajosabb kompozíciók (pl. You Are Waking, Gypsy Blood), amelyektől ugyan a hangulat nem változik meg, avagy továbbra is egy őrülten szerelmes kiadvánnyal van dolgunk, de nem is hagyják ellaposodni az összhatást. Erre szükség is van, a Compass ugyanis a saját stílusában egy meglepően hosszú album: ötven perc (a Multiply és a Jim csak negyven-negyven volt), e kilógó pillanatok viszont tudnak annyi színt és változatosságot vinni a felvételekbe, hogy ne érezzük se soknak, se ismétlődőnek a felhozatalt.
Természetesen most is vannak kollaborációk (Beck és Feist is feltűnik egy-egy számban), de Lidell minél jobban elmerül a számokban egyedül, és így minél jobban önmagát adja, az eredmény annál jobb. Valamekkora arányban visszatért a Super Collider– és Muddlin Gear-éra munkamódszere is: emberünk olykor beatboxol (Completely Exposed) és több esetben is sercegő, vagy éppen torzított elektronikus zenei alapokat használ, még hozzá úgy, hogy nem csak megbolondítja velük a hangszeres kíséretet, de a tudatosságával továbblép a geekes hatásvadászságon. Igazi sikerlemez így a Compass: sokkal nagyobb terjedelemben múlja felül az előző két lp-t, és ötletessége révén olyan potenciált enged sejtetni, ami Lidellnek további hasonló szintű albumokat előlegezhet meg, látványosan elkerülve azt a leszállóágot, amitől a Jim után nem kevesen tartottunk. Négyötöd.
Linkek: