Hiába tízéves idén a Fabric-sorozat és hiába értek már el mindent, amit csak lehetett, azért bejátszani egy olyan részt, hogy The Nothing Special, elég merész húzás. Főleg Craig Richardsot rávenni ennek a mixnek az elkészítésére, hiszen az egykori Tyrant-alapító pont azzal lett meghatározó lemezlovas a tech-house színtéren, hogy mindig kiemelkedő szetteket hozott. Persze értem én: annyira kell komolyan venni ezt a címet, hogy semennyire, és nyilván éppen emiatt van valami különleges ebben a húsz számban. Hittem legalábbis én, és próbáltam így gondolkodni, de nyolcadik hallgatás után a kiadvány elnevezése egyre inkább jogot nyer nálam. Mert itt aztán tényleg semmi érdekes nem történik hetven percen. Mondjuk a Two Lone Swordsmennel nyitni klassz húzás, és a következő hat-nyolc felvételből akad még néhány, melyek egyszerre hangzanak nosztalgikusnak és rendkívül aktuálisnak, de aztán félúton végleg kifúj a mix, és csak üresség marad a végére. Egyszerű töltelékzenék szólnak, amiknek egyébként lenne létjogosultságuk, ha lenne mit átvezetni, meg lenne mire felkészíteni a hallgatót. De nincs semmi ilyesmi. Úgyhogy tényleg, Craig Richards The Nothing Specialjében nincsen semmi különleges. Ez van. Csak azt nem értem, hogy ki hitette el a Fabric-kel, hogy ez így tök jó lesz. (Hármas.)

James Priestley és Giles Smith a londoni Secretsundaze nevű afterpartysorozat két alapítója, s ezzel mostanra elég szép hírnevet szedtek össze maguknak. Ők is indulásuk tizedik születésnapját ünneplik idén, ráadásul kiadtak egy duplamixet is 10 Years Of Secretsundaze címmel. Kíváncsian vártam, mert a legutolsó kétlemezes mixük sokunknak nagyon tetszett. Ezúttal viszont elmarad a kellemes koktélozgatás és a félálomban történő lassú fejbólogatás, meg lusta táncikálás. Én bevallom őszintén, hogy ez az a két mix, amit egyszer sem bírtam egy takkra végighallgatni, pedig rengetegszer nekifutottam mindkettőnek. Még csak a számokkal sincs különösebb baj, sőt, meglehetősen impozáns a számlista: többek közt Marcus Intalex, Recloose, Maddslinky, Locussolus, Steffi, Anthony Shakir és DJ Rolando is ott van a kétszer tizennégyben, de valahogy mégsem működik a dolog. Valószínűleg a sorrend miatt; sokszor vannak váratlan húzások a szettekben, jó pár váltást egyáltalán nem értek, és egyszer nem tudok igazán ellazulni. Ez persze azért is van, mert ezek nem afterparty kollekciók, inkább sima bulis összeállítások. De akkor is rossz, ötlettelen és érthetetlen mindkét lemez. Azért hozzáteszem, hogy sem hajnalban, sem másnaposan nem hallgattam meg őket. (Kettes.)

Heidi eredetileg a BBC Radio 1 egyik lemezlovasa, most viszont a Get Physical színeiben köszönthetjük, a kiadó ugyanis az ő nevével fémjelezve dobja piacra a Jackathon című mixét, ami lényegében egyfajta megkésett reakció az idén óriási méretet öltő house revivalre. A kiadványnak két érdekessége is van: az egyik, hogy a rajta található szerzők (pl.: Soul Clap, DJ T., Deetron, Juan MacLean, Camea, Jamie Jones, Steve Bug stb.) kivétel nélkül Heidi kérésére szerezték az exkluzív zenéiket, a másik pedig, hogy maga Derrick Carter morog néha ezek alatt, felidézve a jackelés régi szép idejét. Az ötlet kiváló, a kivitelezés azonban nem túl meggyőző. Kétségkívül vannak jó zenék a szettben, főleg amerikai részről (de hát ez nem is meglepő, a legizgalmasabb house dolgok tőlük jönnek idén). Másrészt viszont a legtöbb európai előadó felvételében borzasztóan érezni az izzadtságot és a küzdést, hogy részesei lehessenek valami olyannak, amit nem ők találtak ki és annyira nem is éreznek. Emiatt végig felemás a mix, néha van két jó rész egymás után, amit aztán két rossz követ, és így tovább. Kicsit sajnálom ezért a végeredményt, mert érzésem szerint sokkal több volt az ötletben – ettől független igencsak rendhagyó kiadvány, úgyhogy egy próbát mindenképpen ér. (Hármas.)

A berlini Berghain továbbra is magabiztosan őrzi előkelő helyét a legjobb underground klubok közt, és ezt az is elég jól bizonyítja, hogy megengedhetik maguknak, hogy az egyik teljesen ismeretlen dj-jük mixelhesse a sorozatuk ötödik részét. Marcel Fengler állítólag a klub indulása óta tagja a csapatnak, a szettje pedig pont azokat a neveket szállítja, akik sokat tettek azért, hogy a techno sötét, nyersebb oldala ennyire divatos legyen ma. A számlistában megtalálható Peter Van Hoesen, Tommy Four Seven, Claude Young, Ben Sims, Skudge és Convextion is, az összhatás pedig nem rossz, de vélhetően még jobb lenne, ha mostanra nem lenne teljesen kiaknázva eme területe a technónak. Így ugyanis kicsit olyan érzésünk lehet, hogy minden részét hallottuk már a Berghain 05-nek valahol, és valószínűleg nem is tévedünk vele. Van, amikor zúz a mix, máskor Fengler megtöri benne az ütemet és lassan építkezik, és természetesen helyet kaptak igazi főidős zenék is. S ez így teljesen rendben is van, többször végighallgatható az eredmény. Csak kár, hogy már előtte többen is megcsinálták ugyanezt (továbbra is Surgeon Fabric 53-ja marad a favorit), és igazából Fengler azokhoz már semmit nem tesz hozzá. (Háromnegyed.)