Kilenc év után nagyobb eséllyel egyensúlyozik egy klub a “fakulás – megújulási kényszer – fenntarthatósági kérdőjelek” aranyháromszögben, mintsem világhírnév-letéteményes mixsorozatának félszázadik megjelenését ünnepli. Nem úgy a londoni Fabric, ami az elmúlt időszakban egyre többet és jobban együtt zenélő dBridge–Instra:mental párost kérte fel FabricLive sorozatának ötvenedik megjelenésére. Az összeállítás a legendás széria összes jellegzetességét magába foglalja: arányos, izgalmas és újító.
Az alkotók nagy műgonddal építették fel a lemezt, elmondásuk szerint az eddigi legjobb podcastjüket akarták összehozni. Fogták magukat és cimboráikat (Consequence, Skream, Scuba illetve ASC és neje, Vaccine), kiegészülve pár kísérleti zenésszel összeszedték a túlnyomórészt erre a mixre dedikált dalokat, majd mérnöki pontossággal egymásra keverték azokat, létrehozva az egyenkénti exkluzivitás és áramló összhatás ritka elegyét. A végeredmény egy széles fegyverarzenál a drumandbass-dubstep-electro metszetként körülírható autonomic vonulatból, ami az egyik legizgalmasabb elektronikus zenei irányzatként érkezett az új évtizedbe.
Kezdésként leévszámázni valamit, mindezt februárban elég hebehurgya gyakorlat, így maradjunk annyiban, hogy Riya Seems Like-ja erős intro. A fülbemászó synth és a légies vokál összjátéka az első másodperctől kezdve tudatja, hogy mély érzéseket ébresztő válogatásra kell felkészíteni magunkat. A hangulat sokszor és gyorsan változik a későbbiekben, amit jól mutat, hogy bő 70 percbe összesen 31 tracket pakoltak bele a készítők. A mix sok helyre elkalauzolja hallgatóját, így az örömittas futurista dimenziók (From The Start, Tense, Abysmal Depth), a szorongásra késztető tömegpszichózis (Ochre, Reflex Reaction, Ubiquity Incident), a letaglózó monumentalitás (Sky’s Alight, 11 Circles) és a fásult színek övezte, kiismerhetetlen összevisszaság (Nu Este Roz, Gen Ohn) képeit egyaránt felfesti. Kiemelkedő darab dBridge Love Hotel-je, nálam ő a Seems Like melletti másik első hallásra szerelem. Egy fülledt, ijesztő felső tízezres swingerparty kezdetére vezet, ahol a résztvevők elit ruhái alatt a nemi jegyek összemosódtak, a viselkedési jellemzők fagyosak és nyugtalanítóak, a légkör fojtogató, de a társadalmi státusz kalitkája végett nincs menekvés. Nip/Tuck-szor tíz, mely tizedszeri hallgatás után is ugyanolyan libabőrt okoz.
dBridge – Love Hotel
Az összeállítás főként full-instrumentális zenékből táplálkozik, vokálos darabok csak elvétve fordulnak elő, felpezsdítő szándékkal, gondolok itt elsősorban Genotype Meleka bootlegjére, mint az egyetlen slágergyanús számra. 
Az emberi hangot önmagában nélkülözni tudó hangzásvilág elsőre egysíkúan dübörgőnek hathat, talán magának a mixnek is kell két-három nekiülés, amíg igazán ráhangolódik az ember. Onnantól kezdve viszont egy remek spirituális zenei élményt kap tőle, amihez jó néhányszor vissza fog nyúlni a későbbiek során.
Bugyorgatyás tinimúltam számlájára írandó egyetlen apró hiányérzetem a nagy határfeszegetés közepette, hogy szívesen meghallgattam volna egy intelligens rapbetétet egy autonomic zenén, és erre talán ez a mix lett volna a legjobb terep. Annyi baj legyen, Fernando Torresnek sem szokás felróni, ha egy mesterhármas után csak a felsőlécet találja el negyedszerre; a FabricLive 50 egy gyöngyszem. További sokszor ötven ilyet kívánok (és kérek) a producereknek(/től)!