Nagyon vártam a szeptember közepén megrendezésre került kvázi utolsó nyári fesztivált, mert itt végre bepótolhattam, amit Hegyalján ki kellett hagynom: egyik legfőbb kedvencem, a Katatonia fellépését. A szervezők ráadásul olyan remek programot állítottak össze a szombati napra, hogy biztos lehettem benne, hogy nem fogok unatkozni egy percig sem.
A helyszín jó választásnak bizonyult, tiszta és szép, a fű dús és zöld, közel a kis tó, még a harmadik napon is rendben volt minden. Ráadásul az idő is tökéletes volt egy fesztiválhoz, nem esett, nem volt rekkenő hőség, és csak késő éjszakára vált a hűvös kellemetlenné.
Délután érkeztünk, még épp hallottuk, ahogyan a Nevergreen melankolikus-szomorú programja a végéhez ér, és át is vonultunk a metálsátorhoz, ahol 
a Wall of Sleep készült súlyos doom zenével célba venni a dobhártyákat. A formáció beugró zenésszel játszott, ez azonban nem látszott meg a produkció színvonalán. Én személy szerint nem igazán bírom Holdampf Gábor hangját, de a hangszeres szekció nagyon ott volt, és jól megalapozta a nap hangulatát.
Lassan leszállt az este, és a tiszta égen (a vidéki élet gyönyörei…) megjelentek a csillagok. Némi stand up comedy után belevetettem magam a Katatonia nem éppen népes hallgatóságába. Időben kezdtek, és nagy lelkesedéssel játszottak, ami szinte már meglepő, hisz a mostani már a sokadik magyar koncertjük, lassan gyakrabban lépnek fel itt, mint a Tankcsapda. Utóbbi albumaikról játszottak elsősorban: volt Consternation, Tonight’s Music, My Twin, July, Evidence, Ghost of the Sun és még néhány “sláger”. A közönség remekül vette a lapot, a banda egyáltalán nem tűnt fásultnak, alaposan megmozgatták az egybegyűlteket. Jonas Renkse hangjával és előadói adottságaival ugyan már régen nincs minden rendben, de mivel a témák nem igényelnek operaénekesi kvalitásokat, azért még elment a dolog. Háromszor elmondta ugyanazt, és hajlamos volt egyszerűen kihagyni sorokat a dalszövegekből. A hangszeres zenészek ugyanakkor kiválóan teljesítettek, fílingesen játszottak, Blakkheimre és a Norrman fivérekre nem lehetett panasz. Szokás szerint a gitáros Fredriket emelem ki, aki zajos, reszelős, néha atmoszférikus témáit precízen, átéléssel hozta. A végére már egészen bemelegedtünk, és Jonasnak is sikerült a nem túl bonyolult Evidence-t elénekelnie (szinte) hiba nélkül, amikor a feszített program miatt már át is kellett adni helyüket az angol Anathemának.
Fotók: fezen.hu (Pápai Barnabás)
Danny Cavanagh bandája kis csúszással kezdett, amit cseppet sem bántam, ugyanis nem kevés időmbe telt, amíg a sörös pulttól elkeveredtem a színpadig. A Pink Floyd nyomdokain haladó, elszállós, szomorú zenét játszó, Magyarországra szinte már hazajáró Anathema munkássága besztofját vezette elő a kellően hosszú programban, bár elsősorban utolsó, A Natural Disaster című stúdióalbumukra koncentráltak. Mivel nem sikerült végig kitartanom a hideg és egyéb hatások ellen, a végéről már sajnos lemaradtam, pedig akkor következtek az Anathemát igazán egyedivé tevő, jammelős, pszichedelikus elszállások és az elmaradhatatlan Pink Floyd feldolgozás, a Comfortably Numb.
Némi nem zenei kitérő után a napot a metálsátornál zártam, ahol a helyi illetőségű Superbutt szuggesztív frontembere hergelte épp a nem túl fogékony közönséget némi mosh-ra és wall of death-re, közepes sikerrel. Ütős kis műsort toltak, amibe a végén még egy jól sikerül Black Sabbath feldolgozás is belefért.
Link:
Kapcsolódó: