Talán ott rontottam el, hogy buli és három óra alvás után mentem be dolgozni, és csak azt követően szálltam fel a szegedi vonatra. Energiaitalok, kávé ide vagy oda, hamar kidőltem, de még így is megérte lemenni a SZIN-re.
Először fordultam meg a szegedi Partfürdő nyárbúcsúztatóján, így a megérkezés után gyors terepszemlét tartottunk; a sör visszaváltható pohárral csak 300 forint, a fény 710, nincs tömegnyomor, a kajabódék nem lógnak egymás szájába, a pizza meg kivételesen laktató. Baromi melegben olvadoztunk, szidtam is magam rendesen, amiért otthon felejtettem a fürdőruhámat. A feszt szép zöld, a Tiszában is pancsolnak az emberek, a Pepsi Színpad környéki lehullott falevelek látványa viszont kicsit elszomorító. Ezért nem számolhatok fel fekete pontot a szervezőknek, de a programfüzet miatt igen. A nyomtatott szegedi estes programleírás egy középső oldalt takar napi bontással, de teljesen átláthatatlan, egybecsúszó idősávokkal, a SZIN hivatalos honlapja meg egyszerűen botrányos a lassúsága miatt. Még jó, hogy kész tervekkel érkeztünk, nem lett volna kedvem ahhoz, hogy ott álljak neki menetrendet készíteni magamnak.
Az idő a lézengés miatt hamar elszaladt, első megállónk a Heaven Street Seven koncertje volt. Ha jól emlékszem, akkor a Tudom, hogy szeretsz titokban című lemeznél, 2006 táján már nem voltam olyan nagy HS7-es, mint korábban, koncertekre sem nagyon mentem már. Szűcs Krisztiánék zenéjét mintha a fiatalabb generáció kultiválná jobban, mi is a gimis években hallgattuk szarrá a Cukrot és a Kisfilmeket, de most már nem tudom elképzelni, hogy ugyanúgy végigugráljak egy HS7 koncertet, mint a mostani tizenhat éves lánykák. Félreértések elkerülése végett mondom, vegyes volt a közönség, nekem is simán előjöttek a dalszövegek, pedig évek óta nem hallgattam bele a lemezeikbe. A most Cseh Tamásnak ajánlott Éjszakát még mindig nagyon szeretem, a Mozdulj!, a Mikor utoljára láttalak és a Dél-Amerika hármasánál majdnem megindultam csápolni, azaz mégsem lehet olyan egyszerűen kinőni a zenekart. A társaságom viszont erősen fintorogni kezdett még az elején a „Márta vagyok, neked Márti” sornál, így a színpad melletti sörözőhöz beülve fejeztük be a koncertet.
A Folkfree buliján aztán már nem nagyon üldögéltünk. Iszonyúan hangulatos, lendületes volt a koncert, de MC Lomex kiakasztott. Az Adidas gatya hiába volt oldschool, mégiscsak a kínai piaci susinaci benyomását keltette, a pólóval és a homlokra ragasztott napszemüveggel az összhatás olyan volt, mintha egy vidéki suttyó diszkóst verbuváltak volna a zenekar élére. Bár a kinézethez képest a megszólalása jónak mondható, de koránt sem olyan kiemelkedő ill. meglepő jelenség, mint pl. Columbo az Irie Maffiánál. Az meg, hogy Lomexnek egyáltalán nincs ritmusérzéke a színpadi mozgásából, a fejmozgásából könnyen levágható, de ami a legnagyobb baj, nem tudja elvégezni a dolgát és megfelelően felpörgetni a publikumot. Még szerencse, hogy Tribuman hamar a színpadra lépett, és onnantól én megállás nélkül pattogtam, mint a nikkelbolha. Egyébként Ferencsák Istvánnak a vokálért és Hajas Gábornak a tekerőlantért hatalmas RESPECT, de persze a basszeros Koroknay András és Báthori Gábor dobos is jó munkát végeztek.
Kilenc óra magasságában aztán az ötvenes évekbe tettünk kitérőt; Borsodi Malátabárban Tom White belőtt séróját és wife-beater trikóját szemléltük meg. A baj csak az, hogy ha már időutazásra adom a fejem, akkor rock and roll helyett szívesebben repülök vissza a rythm and blueshoz a Sonny and his Wild Cows segítségével, mert akkor több eredetiséget kapok. Végül is elment a Tom White-koncert, de azért úgy nem konferálnék be egy feldolgozást, hogy „ettől nem hogy beszartok, de be is fostok”. Nem tojtam a gatyámba, mert az ekkor következő Jacko-feldolgozás sem saját, hanem Dick Brave-é alias Sascháé volt. Amúgy vidám buli volt, kifejezetten jól szórakoztam azon az alvó srácon, akit a haverok a napozószékével együtt tettek le az akkor még szinte teljesen üres hely közepére. A srác felkelt, kicsit mozgatta a kezét a ritmusra, de mintha megint elszenderedett volna. Egy kisebb hatásszünet után visszatérve láttam, már legelöl ropja. A koncert tehát szinte egyáltalán nem, inkább ez a srác maradt említésre méltó.
Russkaja (fotók: szin.org)
Végül de nem utolsó sorban Russkajara mentünk ki a Pepsi Színpadhoz. Egész nagy tömeg és skandálás fogadta a formációt. Vörösbe és feketébe öltözve jelentek meg heten, mint a gonoszok. Titus Vadon dobos tökéletes magyarsággal köszöntött minket, viszonylag hosszan invitált minket a kozmoszba repülésre, illetve hurrá kiáltásokra buzdított. Majd Georgij Makazaria frontember Drakulát megszégyenítve vonult ki és állt be a színpad közepére. Mozdulatlanság, megszólalt a hegedű majd egyre több hangszer is belépett, aztán végre Georgij is énekelt, majd az osztrákok hirtelen belecsaptak a lecsóba. Azonnal meg is indult a tánc, de olyan port kavart fel, hogy ennyit én még egy Szigeten sem inhaláltam be egyszerre. Köhögni kezdtem, kijjebb is kellett mennem. A Kasatchok Superstar után, ami nagyon a koncert elején volt, sajnos olyan hirtelen csapott fejbe a fáradtság és az álmosság az előző éjjel produkált három óra alvás miatt, hogy ha maga Kurt Cobain támadt volna fel poraiból, és pengetett volna a színpadon, az sem különösebben érintett volna meg.
Ez alapján Gabriella Cilmi mellett képzelhetitek mennyire szenvtelenül siettünk kifelé, gyalogolni sem bírtunk, taxiba vágtuk magunkat, és kivételesen nem vertek át minket a tarifával. Az Evil Nine-t persze sajnálom így utólag. Majd legközelebb bepótolom.
Kapcsolódó a Kultblogon: