Elég ambivalens képet mutat Budapest a “szigetszerdán”. Egyrészt napközben, még a Hajógyárira való kiérés előtt olyan érzésem van, hogy jobban a Sziget körül forog most a belvárosi levegő, mint általában szokott; mondhatni a sokévi átlagnak számító szinte minden helyett idén minden egyes másodperc a fesztiválról szól ezen a héten. Ennek ellenére a bejáratnál némi tanácstalanságot vélek felfedezni az arcokon, azt a fajtát, amikor az ember nagyon vár valamit, majd a beteljesedés pillanatában elönti a fejét a higgadt zavartság, és kell neki több-kevesebb idő, amíg felpörög és átadja magát az eseményeknek.

Ezt a jelenséget példázza az is, amint a koraesti Nagyszínpados zenekar, a Rise Against koncertjének kezdetét a félházat bőven alulról súroló embermennyiség fogadja, és az ismerős megtalálása is sokkal könnyebben megy a kötelező “Bal oldalon, nagyszínpad mellett, lila felsőben vagyok, nem hallak” telefonbeszélgetés nyomán, mint ilyenkor szokott. Ugyanakkor mindez valahol érthető is, szerda van, a mínuszok és nullák utáni első pluszos nap, az egyesbe, majd kettesbe kapcsolás órái. A Rise Against egyébként pont jó választás erre az alkalomra. Petyhüdtsége jól megy az indokolatlanul koraőszi szél által okozott kismértékű lehangoltsághoz. Középszerű arcok szoftrebellis, csajozós metált nyomnak, a frontember jól elnyújtja az E-ket a budapestes hype-olások során, a közönség köszöni és visszafogottan bulizik. Az ilyen acteket vélhetőleg “négy áráért ötöt” csomagokban lehet venni.

A koncert felére valamelyest megnő az érdeklődők száma, így kicsit már tetten is érhető a fesztiválós embereken átvergődés folyamata, miközben az A38 sátorba igyekszem, hogy megnézzem, mitől is olyan menő mostanában a Soerii & Poolek. Az értelmiségi trashzenekarok mezőnyének aktuális trónkövetelője választ is adott a kérdésemre: érthetetlen, mitől. A sok helyütt a Supersonic, Electronic-kategóriabeli klasszikust idéző bugyuta, de hatásos electro hangzás fölött egy-egy, káromkodásokkal teletűzdelt kiszólást lehet elcsípni az egyhangú szövegelés mellett, a csirkejelmezes kabala meg a melltartó nélküli, eléggé az “Alföld diszkó szépe”-jellegű csaj egymást váltják a színpadon, a zenekar pedig kisiparos módjára darálja az indifferens dalokat. A harmadik szám után a korlátot kezdem támasztani, és úgy tűnik nem vagyok egyedül a tanácstalanságommal, pár tucatnyi hardcore rajongó mögött a többség arcán inkább csak valami fürkészés, vizsgálat lelhető fel, mintsem önfeledt bulizás egy izgalmasan gagyi absztrakt formáció fölött. Trashcuccokra pörögni jó, és jól kitalálva még a legszofisztikáltabb kultúrafogyasztókat is magával ragadja az ilyesmi – egy csirke, két csöcs és néhány fasszopózás azonban mindehhez édeskevés. Tippem szerint középtávon el fognak tűnni a süllyesztőben, és egypatronos zenekarként maradnak meg az emlékezetben, a vonagló nagyijuk képében.

Az amatőrizmusnak és hatásvadászatnak ezután érkezik az abszolút ellenpontja az Interpol koncerttel. Velük többször is foglalkoztunk már itt a blogon, magamat pedig hiphop/tört-elektronika fejként nem érzem arra kompetensnek, hogy részletesen kivesézzem a fellépésüket. Ugyanakkor amint a Nagyszínpad melletti VIP teraszról, egy kiváló pohár roséval a kezemben hallgatom őket, egészen kivételes perceket élek át. Az ilyesféle indie rockos ének továbbra sem az én világom, de az instrumentális részek fantasztikusak, a lelkiállapotot amibe sodornak emelkedett melankóliaként írnám le, amit kedvenc liquid producerem, Calibre mélyebb zenéinek hallgatása közben is érezni szoktam. Ami jó az jó – az Interpol jó. A bor lehúzása után elindulok, hogy megnézzem magamnak a Bloody Beetrootst, akiken azonban csak egy aknavetővel a hátamon tudnék értékelhető helyre kerülni a tánctéren, így csak egy gyors mintavételre futja: fent zúzás, lent őrjöngés, a buli látszólag megfelel az elvárásoknak.

Az ezt követő koncertmentes terepszemlémen körbesétálom a Sziget főbb részeit, megnézni mi változott tavaly (meg azelőtt, meg azelőtt…) óta, majd tüzetesebben szemügyre veszem a legjobban beharangozott nem-koncertes helyet, a Vodafone Smart Towerjét. A komplexum élőben úgy harmad olyan jól néz ki, mint a látványterveken, ami nem rossz arány, sokkal jobb mint egy gyorsétterem esetében például, ráadásul funkcionalitással is bír fesztiválozói szemszögből. A kötelező okostelefon nyomogatós standok mögött egy nagyon kellemes színpadot húztak fel a pirosak, ahol akkor este épp az Irie Maffia dj-szettje pörgette a felgyülemlett, sacc per százfős tömeget. Színvonalas dub-dancehall szól egy színvonalas helyen, a LED-kivetítő impozáns és még pont nem látóideget lyuggató, a pultban gyorsabb és kedvesebb a kiszolgálás az átlagosnál. Felmenni ugyan nem lehet a tetőre ahogy az első sajtóhírek szóltak, de annyira nem is hiányzik az élmény, a jó spontán bulikra alkalmas kitelepülés mindenképpen üti az “Ez itt a Sziget este… jól van.” panorámát.

A szerdai partylista utolsó kipipálandó neve, Dorian Concept egy óra magasságában, izgatottan csavargatja maga előtt a kábeleket az A38 sátorban. Lenszőke fürtjei heves rángatózásba kezdenek amint az első play-t lenyomja a lemezjátszón, a headbang pedig a Hurts szenvedésébe belefásult, de leginkább onnét lecserélődött közönségre is átragad. Az osztrák absztrakt hiphop hercege rappesebb ütemekkel kezdi szettjét, aztán szépen, észrevétlenül átnyargal a technosabb témákra, de úgy, hogy a zenéket végig áthatja a progresszivitás és a határtalan funk. Szelekciója közben olyan saját darabok is felcsendülnek, mint a Play With Sand vagy a Trilingual Dance Sexperience. Ami jó az jó – Dorian Concept nagyon jó.

Aztán tudjuk, hogy megy a napi szigetelés vége: megfáradva, de törve nem belapátol az ember valami kaját kifelé menet, végigásítozza a HÉV-re várakozás kettőtől tizenhét percig húzódó időtartamát, kicsivel később átszáll egy buszra/metróra, hazamegy, és jó esetben pozitív szájízzel elalszik. Így történik most is, ráadásul a szájíz is abszolút pozitív: ha kicsit lassan is, de végül beindult és jó volt ez a “szigetszerda”.