A Rinse.fm rádió oszlopos tagja és a Hyperdub-kollektíva egyik legismertebb lemezlovasa Pretty Ugly címmel szállítja az első albumát, amin hazája kortárs hangzását a klasszikus amerikai rnb, garage és house stíluselemekkel keveri. Kritika.
Leon Smart, avagy DVA talán az egyik legmeghatározóbb alakja a brit grime és bass színtereknek. 2005 és 2011 között a világhírű Rinse.fm-en vezette a Grimey Breakfast című rádióműsorát, melynek hatására a stílus egyik legkiválóbb szelektora lett, a neve gyakorlatilag összeforrt azzal. Ez idén egy új fejezetet nyitott számára a karrierjében: a Hyperdub őt bízta meg a saját rinse-es rádióműsorának az összeállításával, és egyben megjelenhetett a Pretty Ugly című bemutatkozó lemeze is a kiadónál, ahol korábban olyan nagyszerű maxikat jegyzett, mint a Natty és a Step 2 Funk.
A Pretty Ugly ennek megfelelően valóban teljesen új szakaszt nyit a szerző eddigi életművében. Természetesen elszórva az egész albumon hallható, hogy DVA miket csinált eddig, és minek köszönheti a hírnevét – elég csak meghallgatni a Polyphonic Dreams-t, vagy a Bare Fuzzt –, de ennél sokkal hangsúlyosabb az a mindent átívelő kísérletezés, ami egyrészt a saját hangzásának a megújításának, másrészt a zenei gyökerei felfedezésének a jegyében telik. Az egész lemeznek van egyfajta sajátos, amerikai hangulata. Több felvétel is azt a régi rnb, nu-soul, garage és house elemekből építkező hangzást idézi fel, ami a tengerentúl sajátja volt a kilencvenes évek legvégén és a milleniumot követően. Nem is véletlen, hogy több számban is olyan híres amerikai vokalisták működnek közre, mint Vikter Duplaix (Madness), Zaki Ibrahim (Fire Fly), vagy Muhsinah (33rd Degree).
Ebből kifolyólag az album valamivel több mint negyvenöt percben a két kontinens hangzását próbálja összeházasítani, többnyire sikeresen. Hagyományos megoldások és klasszikus énektémák találkoznak újszerű elgondolásokkal és a UK bass világ poszt-előtaggal ellátott stílusattitűdjeivel. Noha tempóját tekintve sok szám versenyben van DVA eddigi munkáival, a Pretty Ugly mégis inkább egy olyan album érzetét kelti, ami mozgás helyett odafigyelést és sok hallgatást igényel. Ettől azonban a gyűjtemény még nem válik DVA mesterművévé: a remek koncepciót csupán jó megvalósítás követte, érzékeltetve, hogy néhány ponton azért többet is ki lehetett volna hozni az ötletekből. S az igazi, évek múltán is elővehető, nagy sláger sajnos hiányzik a lemezről, pedig ilyen stílusok mentén ez gyakorlatilag alapkövetelménynek számít. (Háromnegyed.)
DVA ft. Vikter Duplaix – Madness