Könnyen csalódáskeltővé válhat egy bulisorozat, amin már sokadszorra teszi tiszteletét egy összerázott társaság. A reviziteket produkáló korábbi élményeket ugyanis olyan magaslatokba tudják emelni a folyamatos közösségi felidézések (magyarán szólva a “mekkora volt má”), hogy dj / vizuál / bárpultos / másik-nem-felhozatal legyen a talpán, ami meccselni tud. Még szerencse, hogy a Jazz ‘n Bass bátran veheti fel a kesztyűt.
A magyar elektronikus zenei partykínálatban minimális szelet jut a liquid drum and bassnek, mondván, azt az emberek csak otthon szeretik hallgatni, ha szeretik egyáltalán. Így a nagyobb szabású bulik esetében is túlnyomórészt kisebb termekbe, vagy éppen fizikailag ignoráltan, néhány tánctér közepén bólogató bús dohányzót megmozgató warm-up szettekbe szorítják vissza este tízkor, a későbbi össznépi zúzdára felbőszítő szereppel. A törtütem törzsfejlődése viszont kitermelt magából egy olyan hallgatói alfajt nálunk is, ami a szcéna erkölcsi elvárásainak fityiszt mutatva a 600 wattos hangfalakból is inkább dallamos gitárszólókat és fülbemászó vokálokat szeretne kihallani, mintsem csupán széttorzított szubbasszust.
A Jazztaminute majd’ 10 éves bébije azért sikeres, mert azt érezteti ezekkel az emberekkel, hogy van az évben legalább egy-két éjszaka, ami róluk, nekik
szól. Így aztán azoknak sokadszori nekifutásra sem kell görcsösen agyalni ottlétük értelmén és célján, csak mámortól ittasan – vagy éppen fordítva – belevetni magukat a 170 bpm világának lágyabb vonalába, jókedvűen ropni az optimális tömegben új trackekre (Transporter, Forsaken) és régi kedvencekre (Together, Back Like That), vagy éppen háttérzeneként pozícionálni azokat kedélyes beszélgetésekhez, hogy a vécére menetel aláfestéséről már ne is beszéljek. A Jazz ‘n Bassben ugyanis pont az a jó, hogy nem kell túlmagyarázni, miért jó.