Megvan az a srác a gimiből, akitől eleinte a falra mászol, aztán egyszer csak megfordul valami, majd azon kapod magad a suli vége felé, hogy az egyik legjobb haveroddá vált? Akinek a beszólásai először idegesítettek, aztán idővel meglátod benne a jó arcot, mi több, jó néhány közös vonást is felfedezel kettőtök közt? Valahogy így voltam Naibuval: a hideg kirázott a zenéitől néhány évvel ezelőtt. Egyszerűen nem éreztem azt, ahogyan a hatásvadász szőnyegei fölött elhúzódó, erőltetetten keleties női vokálok terpesztenek, a számoknak se eleje, se vége, az egész olyan izé volt. Csendben el is váltak útjaink emígyen.

Aztán egyszer csak elérkezett a fordulat, amely nehezen indult középsulis spanoknál általában dolgozatmásolás vagy évfolyamtárs csaj seggének véletlenszerű közös bámulása közben szokott. Egy random éjszakai zenetúrás közben beleakadtam a Discrete című számába, ami rögtön rabul ejtett. Olyan szépen játszott a bassline-nal és a szőnyegekkel – látszólag minimális hangmintát felhasználva -, valamint olyan jellegzetes, rögtön régi film noir krimiket idéző hangulatot teremtett, amilyet még nem hallottam. Ettől a ponttól kezdve jobban odafigyeltem a zenéire, így természetesen megörültem akkor is, amikor láttam, hogy az innovatív d&b-k kiadásában otthonos Horizons Musicon új albuma jelenik meg Habitat címmel.

Az albumot mondjuk nem is futurisztikus drum and bass lemeznek írnám le, hanem egy több tempón zajló koncepcióalbumnak. A zenék egytől egyig nagyon tiszta hangzásúak, a stringek és vokálok sűrű használata folyamatos érzelmi töltetet ad nekik. A Habitat legjobb pontja az, hogy mértéktartóan emocionális: sem a giccses boldogságba, sem a depresszív sötétségbe nem hajlik el, hanem a középúton egyensúlyozik. Az ambientes kezdés (Come In Slow) után a Keep It Simple üde alaphangot ad, amit aztán a következő trackek (Decay, Into The Distance, Secret Room) elnyomnak egy titokzatos, nyugtalan világba. Ebben a blokkban érhető tetten az a film noir utóérzés, ami a Distance-nél is megfogott. Naibu valószínűleg oda-vissza keni Humphrey Bogart életművét. A lemez utolsó harmadánál szép lassan visszajövünk a kezdeti szintre, a jungle dobok fokozatosan lassulnak, a zárásnál szóló Sugar and Cream meditációs gyakorlatokhoz is príma volna.

Szép íve van a Habitatnak, az a fajta cucc, ami hallgatásról hallgatásra jobb, így szembemegy a pár slágerszagú zenét magán hordó, összességében azonban negyedszeri hallgatásra elunós lemezekkel. Szépen fel is rakta vele a lécet a harmadik lemeze elé. Way to go, French boy!