Jazz-soul-hiphoppernek lenni nem feltétlen olyan hű de szofisztikált dolog, mint amennyire elsőre hangzik. Míg a rapet műmájeri kockázat nélkül lehet a jazzel keverni, a soul jelzőt még hetykébben rá lehet húzni különféle zenékre – így a három együtt könnyen marketing lufis gyanakvásra adhat okot. Amennyiben azonban valakit olyan baritonnal áld meg a sors, mint José Jamest, és nem rest több stílus élproducereit maga köré gyűjteni, rögtön eloszlik minden kétségünk afelől, hogy vajon minőségi zenei élményt kapunk-e. Blackmagic címmel új lemeze jelent meg a hetekben.
Hasonló esetekben egyébként tanácsos ránézni az adott ember referenciáira, mielőtt akárcsak a playerbe bekerülne az anyaga. José James pályája magáért beszél: Gilles Peterson Brownwood címkéje alatt dolgozik, ahonnét alapjáraton nemigen hallani gyenge zenét kijönni, illetve a kiadófőnökön kívül a Basement Jaxxszel, DJ Mitsuval, a Jazzanovával, Flying Lotusszal és a Heritage Orchestrával is dolgozott már együtt.
James egy másik bolygón él, a kifejezés legjobb értelmében. Az ő világában a háború, nyomor, önzés, hazugság mind-mind ismeretlen fogalmak. Zenéje minden egyes másodpercét áthatja a szeretet, a szépség és az a fajta szex, amiről a 14 éves lányok álmodoznak esténként lefekvés előtt a jópasiposzterek alatt. Mindez persze simán tűnhet cinizmusnak is részemről, ami előrevetíti egy nyáladzós album földbedöngölését – erről azonban szó nincs. A Blackmagicben ugyanis pont az a legjobb, hogy véletlenül sem akar több lenni annál, ami. Nem próbálja meg az egyén problémáit valami pacifista mázon keresztül megoldani, a világ szomorúbbik felének keserűsége is hidegen hagyja, régi szép idők elmúlása szintúgy; csupán fel kívánja festeni, hogy hogyan is nézne ki az éjfél egy tökéletes világban, csak egy kicsit más szögből mint DJ Shadow tette annak idején.
Emberünk első, The Dreamer névre keresztelt albumát sokkal inkább lehetett szimplán jazznek címkézni, az azóta eltelt idő pedig az attól eltérő stílusokba való belekóstolással, a velük való flörtöléssel telt. Többet hallhatunk a jazz “nu” térfeléből (Touch, Greater Good), a hip-hopból – főként az új hullámból a Fly Lo producelte trackeken keresztül (Code, Made for love) -, illetve egy csipetnyi detroit techno (Detroit Loveletter) és dubstep (Warrior) is feltűnik az ecsetvégen.
A különböző vonások végül mintha csak mosottabbá, ezáltal hangulatosabbá tennék az összképet. Keringőre hívják, majd cserben hagyják a hallgatót, aki a nap végén mégiscsak úgy tér nyugovóra, hogy egy több mint kellemes, “kicsit más” jazz albumot hallott, ami becsempészett néhány emelkedett pillanatot a mókuskerékbe. Innentől kezdve pedig kit érdekel, hogy a palettára jazzből, soulból, hiphopból, dubstepből vagy technoból került-e több.
José James – Code