Fenséges dolog 2007-ben The Orb rajongónak lenni. Két mixlemez, egy jubileumi újrakiadás és egy ritkaságokat tartalmazó kollekció után elkészült az új album is, ami varázslatos. A The Dream új fejezetet nyit Alex Paterson életében: az 1959-es születésű mókamester végre megtalálta az otthonát az univerzum egyik távoli galaxisának a legkisebb bolygóján, ahol éppen drogoktól elkábulva fekszik kedvenc uv-fényeiben pompázó dzsungelének közepén felhúzott elefántcsonttornyában a legkülönbözőbb fantasztikus lények közt, és a Földről álmodik. Nincs semmi pszichedélia, vagy agyament technós zakatolás: kizárólag ambient és dub a Naprendszer legkülönlegesebb hangsugárzóin keresztül.
Az Orb visszatért a gyökereihez. Az elmúlt pár évben tett minimaltechnós kalandozás és Paterson igen jól sikerült egzotikus gitárprojektje, a Transit Kings után ismét azt az Orbot hallhatjuk, akit a múlt évtized elején. Mesés ambient témák lebegnek a Dreamen, és az egészet valami felszabadult, vidám érzés tartja a hatalmában. A bolondozás sem hiányzik, Paterson önfeledten játszik a hangokkal minden egyes felvételben, és a legjobbat hozza ki önmagából. Kifejezetten szórakoztató, de közben mégis rendkívül összetett, mesteri az új album. Nincs benne az a kozmikus érzés, ami például az Adventures Beyond The Ultraworld-re volt jellemző, helyette sokkal inkább egyfajta belső utazás a longplayer. Mintha egy szatelitből zoomolnánk különböző pontokra a bolygónkon.
Ez a stílusbeli váltás/visszakanyarodás valószínűleg nem jöhetett volna létre, ha nem módosul ismét a csapat felállása. Az elmúlt tíz évben állandó társként jelen lévő Thomas Fehlmann a saját dolgai miatt ideiglenesen magára hagyta Patersont, aki ezután az egyik korábbi társával, Martin Glover-rel (ő egyébként az egykori Killing Joke-nak is a basszere volt) és a Dreadzone-ból ismert Timothy Bran-nel formálta meg a legújabb összeállítású Orbot, a kombináció meg brilliáns. Olykor nagyon halkan morgó basszusgitár, vagy éppen egy-egy gyönyörű vokál egészíti ki Paterson meditálását és Bran világzenei dubokban bővelkedő időutazását, a Dream pedig így valami olyan fogalmat testesít meg, ami eddig még nem létezett az elektronikus zenében: három “öregnek” számító zenész mestermunkáját.
A lemez üzenete nem annyira összetett, mint eddig. A srácok örömzenélnek, a dalokhoz felkért vendégénekesek (pl. Aki Omori, Juliet Roberts, Andy Cane, The Corporal) pedig vidám, de már ezerszer hallott dolgokról énekelnek a saját, egyedi előadásmódjukban. A Vuja De, A Beautiful Day, DDD (Dirty Dub Disco) és The Truth Is… című számok hamar felszabadult hangulatot teremtenek, amit később már az alkotók visznek el komolyabb irányokba különféle hangminták felhasználásával. Ennek egy kreatív példája a Something Supernatural világzenei gondolatmenete (“you could say music is another way of thinking or maybe thinking is another kind of music”), az utazás végén pedig már igazi sci-fis hangulat uralkodik (Katskills, Codes, Orbisonia), ráadásul olyan zárással, amilyenben rég lehetett utoljára részünk.
Az Orb óriási hatással volt rám egész életemben, ezért biztos némi elfogultsággal írom ezeket a sorokat, de a Dream az U.F.Orb után a legjobb lemez, amit Patersonék valaha írtak. Nem is ragozom tovább.