Tegnapelőtt tartották a magyar könnyűzenei élet legrangosabb eseményének kikiáltott Fonogram-díj átadó gáláját. A jelöltek listája alapján szinte már bizalom ébredt bennem az iránt, hogy a tavalyi év eseményei és a magyar zene fejlődéséért tett lépések után talán ennek valami nyoma is marad, az úgynevezett magyar mainstreamben. A díjátadó után viszont világossá vált, hogy hiába a progresszivitást mutató közeg, ha az azt potenciálisan segíteni tudó apparátus szarik bele, és továbbra is azt nyomatja, ami már tíz évvel ezelőtt is ciki volt. Egy optimista ember kiábrándult beszámolója.
Tehát volt ez a Fonogram-díj átadó ceremóniája, amit a Millenáris Parkban rendezett a MAHASZ azért, hogy “méltányolja a hanglemezipar kiemelkedő sikereit létrehozó művészek és kiadók tevékenységét”. Az előző mondat mellé képzelendő félmosoly magyarázatát kezdhetném ott, hogy egy zenei fellépésekkel megtűzdelt showt, ha az ember nem szeretne beégni, akkor nem a Millenárisban rendezi. A Millenárisban ugyanis amennyire jó a rendelkezésre álló technika, annyira pancser az annak kezelésére odaállított humán erőforrás. De egyszerűsíthetném úgy is a dolgot, hogy én jó koncertet még életemben nem hallottam ezen a helyszínen, és azon egy alkalommal, mikor ott együtt kellett dolgoznom emberekkel, a kín és a hajtépés közötti állapotot sikerült elérni, nagyjából ötpercenként. Na, de lapozzunk.
A következő pont, hogy mit is méltányol a MAHASZ ezzel a díjjal. A kiemelkedő művészi tevékenységet, ad egy. Viszont ez a mondat folytatódik is: “… valamint azokat a hanglemezek előállításához szükséges tevékenységeket, – illetve azok művelőit – amelyek zenei életünket és a hanglemezkiadást előre viszik, illetve olyan új és eredeti produktumokat hoznak létre, amelyek a szakma képviselői és a közönség előtt kiemelkedőnek minősülhetnek”. Ez a kiegészítés alapján számomra valahol egyértelmű, hogy ha a zenei élet előrelendítését is bevesszük a játékba, akkor a tavalyi év eseményei után a legkövetkezetesebb díjazás az volna, hogy a Magyar Rádiót tüntetik ki valamiféle érdeméremmel, azért, amit a Petőfi struktúraváltásával létrehoztak. (Aki ezzel a passzussal a hosszú vitacsaták után sem ért egyet, az valószínűleg budapesti lakos, és ajánlok figyelmébe egy kellemes vidéki túrát. Nem, nem hülyére veszem a vidéket, csak tisztában vagyok azzal, hogy milyen zeneterjedési csatornák léteznek a főváros határain kívül.)
Oké, hagyjuk mindezeket az előzetes gondolatokat, én összességében azért mégis pozitívan álltam az egészhez, főleg, miután végigböngésztem a jelöltek listáját. Minden kategóriában találtam abszolút jó és egyetérthető jelöléseket, még a magyar popzenei shortlistben is, ahova bekerült Péterfy Bori remekjó lemeze, ami valóban popzene, de eddig az ilyesmit mindig alternatívként kasztolták minálunk. Ezzel egy szimpatikus lépést már eleve tett a MAHASZ: a pop kategóriába emelt egy olyan előadót, amit amúgy alterként szoktak számon tartani. Az összkép tehát egész jól festett, nagy várakozások, izgalmas este reménye, hajrá, lássuk.
Az egész kezdődik egy kábé a Mezzo műsorközi spotjait idéző képi világú felütéssel, de hagyjuk, ez a legkevesebb. Rögtön utána felcsendül a Bon-Bon zsigerből arcnyúzásra késztető egyik dala (végülis teljesen mindegy, hogy melyik, mivel mind rendelkezik ezzel a feature-rel), és akkor kezdek reményt veszteni. A rendező ezt vélhetőleg egyfajta remek felütésnek szánta, mint mikor egy filmben a szerelmi vallomást hirtelen felváltja az autós üldözés, csak hogy ez esetben a fordulat inkább olyan volt, mintha a csókra csücsörítő csajra ráesett volna egy konténer. Nem baj, túléljük, tovább.
Azt hiszem, visszaveszek a részletességből, mert sose érek a végére, úgyhogy ugorjunk általános elbeszélő módba. Az összes előadás írtózatosan szarul szólt. Tudom, hogy jó technika van azon a helyszínen, de itt mégis olyan volt, mintha egy konzervdobozba nyivákoltak volna bele elsős konzisok. Pedig volt Moog, volt Zagar, volt Subscribe, szóval azt sem lehet mondani, hogy nem volt ott a szándék, hogy újat is mutassanak a nagy magyar lakosságnak. Csak ahelyett, hogy kiemelkedő, jó példát tettek volna a színpadra, inkább biztosan elkedvtelenítettek mindenkit az újvonalasként értelmezhető magyar zenétől, aki erre kicsi hajlandóságot is mutatott volna amúgy. A Moog hangja csukott ajtók mögött maradt egy hangszigetelt szobában, a Zagar mintha playbackről szólt volna (ezt el sem merem képzelni), a Subscribe meg annyira nem tudott magával mit kezdeni ebben a befeszült közegben, hogy egyszerűen röhejessé vált az, amiből egy klubkoncerten jó show lehetett volna.
Erre már csak rákontrázott, hogy a konferanszié úgy viselkedett a metálbandával szemben, mint azok a köcsög pincérek, akik a puccos étteremből kinézik az egyébként tökéletesen fizetőképes, csak épp öltöny nélküli vendéget. Hát baszki, el kéne dönteni, hogy most akkor befogadja-e a mélyentisztelt magyar könnyűzenei közeg az újat, vagy nem. Ha nem, akkor ne tettessen vigyort, mert hulla szarul fest. Ha meg igen, akkor tessék elismerni. Hatalmas ovációs felkonf az est fénypontját jelentő Bikininek (no comment), egy olyan bandát meg fikába venni, aki végigturnézza stílusának elég erős neveivel Európát? Hagyjuk ezt.
Aztán ugye a díjazottak. Hiába az ígéretes jelöltlista, ebből aztán semmi nem lett az eredmények oldalán. Szépek a gesztusok, hogy rockzenei lemezek között előveszik a Foo Fighters-t, hogy magyar popzenéhez sorolják Péterfy Borit, csak kár, hogy mégis borítékolható volt előző kategóriában az Eagles uralása, utóbbiban meg, hogy valami ultra szánalmas gázolás fog bekövetkezni. És így is lett. A legjobb pop albumot vitte egy Mark nevű valaki, aki igaz, hogy aktuális bérkurvaformációjában éppen vezeti a Viva slágerlistáját, de ha ez a mérvadó, akkor inkább ne alázzanak meg egy fantasztikus énekesnőt azzal, hogy egy napon említik vele. Arról már nem is beszélve, hogy a Bikini megnyeri a legjobb magyar rocklemez díját, vagy hogy a Belga a legjobb hip-hop albumért kap szobrot, holott ők évről-évre elmondják, és most már külön számot is írtak róla, hogy ők nem hip-hop zenekar. (Ezt egyébként ismételten tudatták a díj átvételekor, de kevéssé valószínű, hogy bármi foganatja lesz.)
Nem is tudom, milyen végszóval lehetne zárni ezt az beszámolót. Ez szar volt, ultra gáz volt, nekem, nézve volt kínos. Nem hiszem, hogy valaki, aki amúgy nem nagyon nyitott zeneileg, és elégedett a magyar könnyűzenével, olvasná ezt a beszámolót, de ha mégis: felejtsd el, amit láttál! Ha ismertek ilyeneket, akik ráadásul látták is a műsort, adjátok tovább. Csak ezt tudom mondani. Szép, jó, további rengeteg fejlődéssel alaposan megtömött 2008-at kívánok a magyar zenei életnek, annak minden résztvevőjének, a tehetséges bandáknak sikereket és rajongókat, a sok mostani sztenderdbe süppedt balfasznak meg ébredést! És jövőre egy megújult optimizmussal felvezetett, jobb Fonográf ceremóniát. Ámen.
Kapcsolódó linkek: