Anélkül, hogy hosszú és unalmas műfajtörténeti értekezésbe bocsátkoznánk, a footwork zene egyenletét nagyjából úgy lehet levezetni, hogy az 1980-as évek chicago house-ából létrejött a következő évtizedre a booty house, aminek a millenium utáni evolúcióját szokás chicago juke-nak nevezni, s ennek a táncosabb, 160-180 bpm sebességgel robogó formája a footwork. A house és a techno keletkezéséhez hasonlóan a footworköt is a város szegény fiataljai találták fel. Koszos nyomornegyedekből érkezik, és magánál a zenénél talán fajsúlyosabb a hozzá párosuló breaktánc. De, hogy ne csak szöveg legyen itt (akinek esetleg mégis ez kell, annak az idevágó Wikipedia-oldalt ajánljuk), nézzük meg az alábbi videót, ami lényegében bemutatja a footworköt és a tánckultúráját, ráadásul az aláfestő zene pont attól a DJ Diamondtól származik, akinek a lemezéről szó lesz a következő két bekezdésben.

Footwork zene és breaktánc

DJ Diamond rendes neve egyébként Karlis Griffin, és azért kapta a Flight Muzik elnevezést az albuma, mert a szerző az azonos elnevezésű chicagói klikknek a legismertebb tagja. A Planet Mu tavaly már kiadott pár footwork előadótól lemezt (pl. DJ Nate, DJ Roc), de ez tűnik az eddigi legerősebbnek. Griffin tizenhat számot vonultat fel negyvenhárom percben, és rengeteg az ötlet, az elképzelés mindenhol. Míg a nyitó Rep Yo Clique (Remix) ötperces monoton szerkezete még csak magára a stílusra hangol rá, a folytatásban annál több finomság kerül elő (amúgy a footwork óriási hatását mutathatja, hogy ennek a számnak meghallgatható már olyan akusztikus gitárral(!) készített rajongói feldolgozása is, aminek se első, se második, se harmadik blikkre sincs semmi értelme).

A számok vélhetően a Tracker szoftverrel készültek meglehetősen szegényesen: elég meghallgatni a Down Bitchet, hogy belássuk, mennyire kevésből dolgoznak a footwork művészek. A Decoded leginkább egy videójáték buta zenéjének felel meg a felgyorsított trance hangjaival, a Digimonnál pedig ne lepődjünk meg, ha netán azt hinnénk, hogy a .snd ugrott be egy pillanatra helyettesíteni DJ Diamondot. A legjobb részek azonban kétségkívül azok, ahol nem csak a jól ismert alapelemekből épülnek fel a zenék, hanem van egy-egy extra hangminta is. Erre jó példa a soulos Uh, vagy a latin kultúrából táplálkozó Snare Fanfare. S részben ezért, részben a változatosságáért egy kifejezetten jó lemez a Flight Muzik: sok jó meglátása van, és nem lövi el ugyanazt a témát annyiszor egymás után, hogy már ne legyen értékelhető. Dinamikus, pörgős gyűjtemény – ez a footwork 2011-ben. (Négyötöd.)

DJ Diamond

Machinedrum aka Travis Stewart új, immáron sokadik albuma nem tekinthető száz százalékban footworknek: a stílust csak alkotóelemként használja fel sok mással egyetemben, bemutatva, hogy ezzel is lehet mindenféle irányzatban kísérletezni. A szerző e arca Európában egyébként annyira nem ismert, mint a hazájában, errefelé inkább a Praveen Sharmával közös Sepalcure-projektjét dícsérik mostanában sokat. S lehet, hogy épp ezért, de a Room(s) című lemez rettentően sokat merít a Sepalcure hangzásvilágából, miközben a 160 bpm-es kattogás, r&b ritmusképletek, UK garage-os tempók és hiphop beatek egyaránt hallhatóak a tizenegy számban. Úgyhogy, akinek tetszett az eddigi két Sepalcure-bakelit, azoknak a Room(s) igazi jutalomjáték. A már jól ismert posztrave-es témák találkoznak gyönyörű ambient hangokkal, és természetesen a helyükön vannak az elbűvölő vokálok is, ámbár ezúttal néha meglehetősen apró darabokra szeletelve.

Vagyis, elsősorban nem az újdonsága, hanem sokkal inkább Stewart tehetsége miatt jó ez a kollekció, ami mindenből mutat egy keveset. A Sacred Frequency orgonája és pszichedelikus kórusa tökéletesen megmutatja, hogy posztdubstep címszó alatt milyen messzire el lehet menni, míg ennek a gyökeres ellentéte a U Don’t Survive, ami a dubstep-szerű ritmusától eltekintve pont olyan, mint bármelyik epikus zárószám a kilencvenes évek progresszív trance világából, felidézve a Renaissance– és Global Underground-partikat. S igazából erre a két szálra fűzi fel a többi zenét is Stewart: a Come1 klasszikus rave-zongoratéma, a Lay Me Down pedig a jungle álomdimenzióját idézi fel (ezzel pedig az album legjobb részévé válik). Ezzel szemben a Doors a techno modernebb oldalára hasonlít, a Where Did We Go Wrong? pedig a chillwave vastag akkordjait veszi kölcsön. (Négyes.)

Machinedrum – Lay Me Down