Másfél év sem telt el a londoni LV első, kifejezetten jó albuma óta, és máris itt a második! A Sebenza című felvezető kislemezt – aminek a címét a nagy is átvette magának – imádtuk, és ezzel lényegében bizalmat is szavaztunk az anyagnak. Vajon jól döntöttünk?
A Will Horrocks, Gervase Gordon és Si Williams alkotta LV az utóbbi évek egyik legstabilabbá váló kollektívája a UK bassnek. Gyakorlatilag a dubstep robbanásának első napjától fogva jelen vannak a színtéren, 2007 óta folyamatosan jönnek az újdonságaik a Hyperdubon, Keysoundon, 2nd Dropon, Hemlockon és Soul Jazzen, avagy minden olyan kiadónál, melyek kompromisszumok nélkül utaznak a jövőbe, és küldik vissza nekünk az elektronikus tánczene legizgalmasabb hangzásait. Ráadásul ahogy teltek az évek, a három szerző úgy bővítette a saját repertoárját, előbb kitekintve a garage, majd később a house felé is. A Josh Idehennel közösen felvett Routes című album a tavalyi év egyik legváratlanabb sikere lett: a kiadvány nagy elszántsággal, ám meglepően könnyedén járta körbe a fentebb felsorolt stílusok szentháromságát, így végül több helyen is az év legjobbjai között végezte.
LV and Okmalumkoolkat – Sebenza
Hogy az új, Sebenza című lemezük váratlanul gyorsan érkezett, az biztos, ugyanakkor valamennyire még szintén meglepetés az is, hogy a trió ismét sima lazasággal újult meg e rövid idő alatt, és szállított le nekünk újabb tizennégy kiváló felvételt. Dél-Afrikai mc-k kaptak ezúttal főszerepet, jobbára Spoek Mathambo plusz feltörekvő társai: Okmalumkoolkat (ő dominál) és Ruffest. Hangzásban tökéletesen igazodik hozzájuk a lemez, az utóbbi évek kwaito house és funk környezetét veszik be a UK bass gyors dobjai, jellegzetes szintijei és futurisztikus hangjai. Az utóbbiakra vélhetően a címadó szám lehet a legjobb példa, ahol az utolsó percben tűzforró house-ból fordul be a zene valami sci-fi videojáték szaggatott intrójába.
Noha vannak alapvetően ritmusvezérelt fejezetek (pl.: Nothing Like, Animal Prints), az LV zömmel és bölcsen inkább a háttérben marad, hagyva az mc-ket kibontakozni, saját maguk pedig beérik egy-egy avantgárd szintiszólóval. Ezzel ügyesen teremtenek egyensúlyt: ritkán érezni, hogy a szöveg, vagy a hang a kelleténél jobban elnyomná a másikat. Okmalumkoolkat sokszor gyerekesen egyszerű szerkezetekre épülő, ám kifejezetten komoly, politikáról, fogyasztási szokásokról és közösségi médiáról szóló provokatív sorai markáns karaktert adnak a lemeznek (a Spitting Cobra az abszolút tetőpont), ami talán a rétegtémájából/-hangzásából adódóan nem fog akkora sikert aratni, mint a Routes, de a maga szűkebb környezetében alighanem pár évvel később is emlékezni fognak rá. (Négyes.)