Ami Patrick Wolf volt 2007-ben, amit Sam Sparro nyújtott 2008-ban, az számomra idén a Vincent Frank Turner neve alatt működő Frankmusik, mely elődeihez hasonlóan ugyanazt az extrovertált, vagány és stíluskalandozásokra nyitott popzenét nyújtja. A séró-csatát La Roux nyerte, de az album-háborúban egyértelműbben jobbnak bizonyul a Complete Me.
Ha nem lenne vitán felül egyértelmű a bevezetőben taglalt elődök minőségi kiugrása az évről-évre előtűnő, angol tucat-popénekesekhez képest (fogunk vajon 10 év múlva Duffyra emlékezni, hacsak nem egy bevásárlóközpont liftzenéjeként tűnik elő egy rejtett hangszóróból?), az hallgassa csak meg Pat Wolf The Magic Position című lemezét. Ezen egy elsőrangú David Bowie-követő tűnik fel, és ágyazza be vidám hegedűfutamait és különös elektronikus játékait a századforduló utáni angol popzenébe; Sparro esetében pedig bőven elég, ha felmegy az ember a YouTube-ra, és ráles a saját számok közül mondjuk a Black & Goldra, vagy Estelle American Boy-jának feldolgozására.
Az ötletes összetettség és a kidolgozott orgánum között valahol félúton leledzik mindaz, amit a Frankmusik képvisel, és úgy tűnik, hogy ez a középút is arisztotelészi aranyból készült, mivel szokásos évzáró listámon gondolkodás nélkül beírtam a legjobb 10 közé a Complete Me-t. Bár Sparrot is bírtam, de nála ez fel sem merült: pár jó szám nem teremti meg jó tucatnyi trackból álló album koherenciáját, viszont Vincent Frank profin helyezte el húzódalait debütálásán. A nyitó In Step – Better Of As 2 – Gotta Boyfriend? lényegében el is taszítja, vagy épp magához láncolja a hallgatót. Szokványos, már-már középszerűnek ható elektropop alapokból sikerült valami izgalmasat csinálni, ez a fő irányvonal, amit Vincent Morten Harketet idéző hangja éppen csak annyira kavar fel, hogy kapjon az egész egyfajta késő ’80-as éveket idéző bájt. Olyannyira él ez a párhuzam, hogy a Wonder Woman című dalról nekem Madonna ugrott be azonnal, és jobban belegondolva zenei párhuzam is van. (Már csak azért is, mert az album producere az a Stuart Price volt, aki a pop nagyasszonyának Confessions On A Dance Floor című albumán is dolgozott.)
A Complete Me egyszerű, mint az egyszeregy, ezáltal ugyanannyira jogos lenne a sárga földig való lehúzása (ahogy az NME is tette), mint egy korrekt, elfogadható minőségű poplemezként való értelmezése. Én inkább az utóbbi mellett teszem le a voksom, ezért ez egy jó erős négyes nálam.