Ősz van (igen), hullanak a levelek (nem), ez a szimpatikus brightoni duó meg iderakott egy olyan albumot, hogy vakarod a fejem. Lévén, hogy nem ismertem őket előtte, amolyan visszafogott izgalommal helyeztem a lejátszóba az új albumot, közben próbáltam minél több információt magamba szívni. Ez a promófotó (lásd tovább), ez akár valami Sigur Rós paródia is lehetne, de hogy ne menjünk ilyen feleslegesen messze, akár Zságer Balázs is kiintegethetne a fák mögül.
Aztán tessék, elindul a muzsika, és Zságer meg Jónsi is elszalad az erdőben, kiszalad viszont egy borostás-pocakos alak nagy James Murphy névcímkével. Ilyen ez a zene, kicsit LCD Soundsystem, csak brit, több a pruntyogás, motorikusabb a basszus, a gitár inkább ritmusra vakarász, a szintiket meg próbálják elfelejteni. Aztán az album kellős közepén mégis egy futamba halmozódik az összes lehetséges debilitás, ami egy ilyen albumon szintitéren elképzelhető (Sore Thumb). Az énekes David Best (szerintetek mennyi rá az esély, hogy ez van a srác jogosítványában?), vagyis Miyagi már a lemezt nyitó Knickerbockerrel (ami egyébként egy remek szám, a maga módján talán a legjobb az albumon, lásd itt kicsit lentebb) rááll egy hangra, ahonnan aztán csákánnyal se lehetne eltántorítani, ha meg magától megunja, és körbenézelődik a skálán, azt kívánod, bár ne tenné. De hát ennek meg, mint azt Jack White Conquestje óta tudjuk, hogy is mondjam, varázsa van. (Ha van.)
Ez így leírva mind jól hangzik, meg a cd-n is jól hangzik, de. És itt a de (tudom, hogy egy ilyen szófordulatért bottal ütnétek), mert nagyjából ennyit lehet zeneileg leírni az albumról. Meg még sorolhatnám, hogy hú, de tényleg milyen kurva jól szól ez a basszus, meg hogy áá, azok a groove-ok, de azért ez sajnos annyira nem nagy kunszt, és talán segíthetne a továbbjutásban valami legalább színező, karakteres backing vokál, ha már ennyire ragaszkodnak ehhez a hálószobában suttogós izéhez, amit ének gyanánt használnak. Mert amúgy Becknek is tök jól áll, csak ő mellette kiereszti a hangját, és méghozzá többször mint ahányszor nem, és úgy működik.
Fujiya & Miyagi – Knickerbocker
Na, de a szövegek. Azok között van egészen vicces (például a már említett Sore Thumb), meg egészen bizarr (Pussyfooting).Szörnyen olvasott ember vagyok, és láttam cikkeket, ahol odaírják, hogy kinek ajánlják a taglalt lemezt. Ez egyrészről szerintem borzalmasan nem kúl, másrészről viszont a fenébe, most például tudom, hogy kinek ajánljam, csak nem bánjátok. Tehát ezennel ezt a lemezt olyanoknak ajánlom, akik pénteki csajozás után az újdonsült szerzeményt hazacipelvén a kocsiban valami nagyon groove-os, de a beszélgetést nem elnyomó muzsikát keresnek, amire ha kérdezik, azt lehet mondani, hogy Fudzsijamijagi, haha, pedig angolok.
Linkek: