Az év végéhez közeledvén a nagyobb kiadók már nem próbálkoznak újabb albumokkal, viszont bátran vetnek be kisebb projekteket, ep-ket, hogy realizáljanak még némi bevételt karácsony előtt. Eképpen cselekedett a Warp is, akik szűk egy hónap alatt három ep-vel jelentkeznek: a forradalmi hangzással szobrászkodó Flying Lotus-éval, az ördögi Battles-ével és az újraértelmezett, csendes folk rock dalokkal bővelkedő Grizzly Bear-ével. Három kritika.
A Flying Lotus név mögé bújt Steven Ellison science fictionön nőtt fel, szerelmes a szexi hangú énekesnőkbe, és mindene az absztrakt hiphop, ráadásul nagyon jó arányban alkalmazza ezeket az új kiadványán. A Reset EP című hatszámos szösszenete ugyan nem valami sok (nincs húsz perc), de remek ízelítő lehet valami nagyobból, mondjuk egy 2008-as szerzői albumból. Már maga a borító figyelemfelkeltő a maga feketefehér galaxisképével és idegen eredetű tárgyával, és ez a misztikusság a belső tartalomból sem hiányzik. Igaz, a nyitó Tea-Leaf Dancers-re pont nem mondható el az imént kijelentett állítás, de ettől független egy nagyon is jó dallal van dolgunk. Az ütem jócskán minimalista: hiányoznak az absztrakt hiphopra jellemző kövér basszusok és súlyos témák, ugyanakkor valami a háttérben mégis rettenetesen megrezegteti a hangfalainkat, és belülről ragadja meg a gyomrunkat. S mindez felett uralkodik Andreya Triana varázslatos hangja – amint meghallod, azonnal szeretkezni akarsz vele.
Az instrumentális folytatás csillagközi pályára helyezi a lemezt. Szinte minden zenében befigyel valami eszement gagyi szintihang, vagy idegesítően zajos, elborult sci-fi soundtrack utánzat a hetvenes évekből (nem néztem utána, de nagyon úgy tűnik, hogy a Dance Floor Stalker a klasszikus Tarkovszkij film pár zenéjéből vesz át hangmintákat). Az eredmény így egy igazi gondolkodós gyűjtemény, ami bár különös odafigyelést igényel, de pofátlan rövidsége miatt sokszor végigjárható, és minden egyes alkalommal tud valami újat mutatni. Kiváncsian várom a folytatást, ez ugyanis erős négyötöd. Egyébként pedig nem árt tudni, hogy Steven Ellison az idén elhunyt jazz énekesnő, Alice Coltrane nagy unokaöccse, és a szaxofonos Ravi Coltrane unokaöccse.
Flying Lotus live act
Az év egyik legszínvonalasabb matematikus rock megközelítésű absztrakt/experimental albuma volt a Battles-től a Mirrored, és ahogyan várni lehetett, megérkeztek az első remixek is. Sajnos nem futotta egy teljes albumra, ezért csak pár átirat hallgatható meg a Tonto EP-n, azok is mindössze két témára variálva (a címadó dal mellett a Leyendecker a másik). Szerintem a Tonto egy jó száma volt az albumnak, és bár nem vagyok biztos abban, hogy bölcs döntés volt erre építeni a kiadványt, de biztos, hogy a többi felvétel esetében is sokáig gondolkodtam volna ezen a kérdésen. A longplayer egyik nyugodtabb számáról van szó, és már csak ezért is kíváncsi voltam, hogy mit fog vele kezdeni a zseniális micro/minimal munkáiról ismert Axell Willner (The Field) és az ezerarcú őrült, Kieran Hebden (Four Tet). Köztudott, hogy Willnernek egyáltalán nem otthonos a Battles világa, ő inkább neoromantikus ábrázolásmódban kreált digitális szívécskéket szeret egy meghitt piknik tiszta égboltjára festeni. A témái őszinték és gyönyörűek, jellemző rájuk egyfajta kellemes meleg, baráti atmoszféra, amit az ember egész életében keres. Innentől kezdve pedig nyilvánvaló, hogy a Tonto dimenziójában ő nem lehet más, csak átutazó: olyan idegen, akit a környezete kivet magából, de próbál a körülményekhez igazodni, ameddig csak szükséges. Miliszekundumokat operál ki az eredeti anyagból – hol egy picike gitárzajt, hol valami háttéreffektet -, és rakja őket végtelen ciklusú ismétlésbe. Az így létrejött remixe torz arcképe önmagának: vad, csiszolatlan, tapintatlan és zakatolós hangorgánum, amiben még a lágy szőnyegek és meditálós melódiahullámok is rémülten, jajveszékelve menekülnek a horrorisztikus környezetből. S amennyire kifordított ezáltal a The Field remix, annyira jó is. Axel Willner lehet, hogy nem szereti a Battles világát, de tudna élni benne, miközben újabb mutációját fedezi fel örök szerelmében, vagyis a minimal és micro jegyekkel kiszínezett technóban.
Battles – Tonto
Hasonlóan izgalmas megvalósításra számítottam Four Tet-től is, de úgy tűnik, hogy ő ijedtségében inkább leblokkolt, mintsem próbált volna alkalkazkodni, esetleg menekülni a New York-i négyesfogat poklából. A majdnem tíz perces művében megállás nélkül szelidíti, puhítja a Tontót, és az eredmény így pont olyan puhány, amit már ő is meg mer közelíteni egy kevésbé kreatív pillanatában, ugyanakkor minden izgalom, borzongás hiányzik is ezáltal az elképzelésből. Egyedül az utolsó percben vállal be pár bolondosabb taktust, és amikor már pont lenne valami értelme az egésznek, véget is ér a szám. Nem tudom, talán tizenöt, vagy esetleg húsz percben képes lett volna-e valami fergetegesen merésznek, elvontnak életet adni Four Tet, de vagy a türelme, vagy a szalag fogyott el a stúdióban. Ezzel szemben DJ Emz és Joell Ortiz tudta, hogy mi a teendő a Leyendecker esetében: felerősített basszusok, rögzített ütem, bizarr szkreccsek és thrillerbe illő háttérzajok, valamint egy jó rapszöveg, és máris kész a kísérleti rock alapanyagból gyúrt absztrakt hiphop szörnyeteg! Ezeken kívül hallható még a két felvételnek a Fuji Rock Festivalon rögzített hasonmásai is. A Leyendecker-rel nincs is semmi gond, ám a Tonto alig ad valamit az eredeti változathoz, s emiatt akár nyugodtan le is lehetett volna hagyni. Összességében pedig a negyvenháromperces idegplasztikából huszonhat rendkívül élvezetes, a bónusz dvd pedig simán felhúzza az egyébként hármast érdemlő performanszot háromnegyedre (a Tonto klipjét és making ofját, valamint az Atlas klipjét tartalmazza egyébként).
A Battles-höz hasonlóan szintén New York-i illetőségű és szintén négy férfit számláló Grizzly Bear talán egy kicsit kilóg a sajátos folk/indie rock hangzásvilágával a Warp palettájából, de minden bizonnyal nagyon örülnek, hogy a kiadóhoz tartozhatnak. Legújabb szerzeményükkel, a Friend EP-vel jóval többet dolgoztak, mint a fenti két alakulat, és emiatt arányosan több is a tartalom rajta. Tíz felvétel található a korongon (valamint egy bónusz), s ezeknek a nagyobbik része az első két album ismertebb dalainak az újrafeldolgozásai és alternatív verziói, valamint más csapatok koreográfiái, de két új szerzemény is felkerült.
Grizzly Bear – Shift
Míg a Grizzly Bear az albumain nyugodt és csendes környezetben énekel halkan és olykor talán egy kicsit bánatosan, addig ezen a kiadványon más oldalaikról is megismerhetjük őket. Az Alligator kórusverziója, az exkluzív dalként hallható 1962-es The Crystals feldolgozás (He Hit Me), illetve a korai változatokban hallható Little Brother és Shift című felvételek az első húsz percben ugyan még a hagyományos Grizzly Beart tükrözik vissza, de utánuk borul minden, és hallhatjuk, hogy milyen is, amikor egy ilyen visszafogott, szolíd bandának a számai idegen kezekbe kerülnek. A másfél percnél valamivel hosszabb Plans remix Lucas Crane találó elnevezésével (Terrible vs. Nonhorse) meglehetősen a feje tetejére állít mindent, és a coverek csak távolabbra repítik a hallgatót a megszokottól (a Knife-ot először az újabban igen trendi CSS jócskán elektronikus kivitelezésében, majd az Atlas Sound akusztikus álmában hallhatjuk, míg a Plans-t a dél-kaliforniai Band Of Horses nevű indie rock társulat prezentálja). Ezek mellett van még egy új dal (Granny Diner) és Daniel Rossen-től, a Grizzly Bear egyik énekesétől is felcsendül egy otthon rögzített ballada.
Alapvetően jó a kiadvány, rengeteg minden található rajta (a kiadó egyébként albumként katalogizálta ep helyett), és a változatossággal sincs baj. Mindazonáltal pár felvétel (főleg a vendégelőadók munkái) számomra megtörik a szépen bevezetett első húsz perc ívét, és a meghitt hangulat idővel semmivé foszlik, és bár Daniel Rossen a végén ezt képes még hat percre visszahozni, de az egész így már nem az igazi. Háromnegyed.
Linkek: