A Galaxy gyakorlatilag ugyanazt a hangzásvilágot képviselte már az 1998-as bemutatkozó lemezen, mint a mostanin is. Az újévezredes sercegős-pattogós elektronikától mentes, balzsamosan lágy dallamok a ’70-es években népszerűvé váló szintetizátor nyelvén szólalnak meg, és panorámaszerű hangfolyamokkal takaróznak. Az eredmény bő egyórás meditáció, mely témáját leginkább a Földön kívüli szférákból, az univerzum lenyűgöző rejtélyeiből meríti.

Blenn a harmadik, Science of Ecstasy című lemezével dolgozta ki azt a szerkezetet, amely ezúttal is (majdnem) tökéletesen működik. Az album egy valódi űrutazás szimulációjaként írható le, és három nagyobb egységre különíthető el. Az első fázisban a kilövés erőteljes perceit éljük át, melyben elszakadunk bolygónktól, hogy egy eltérő életformára rendezkedjünk be. Ezt a folyamatot dinamikus számok kísérik, masszív basszusfutamokkal és repetitív hangképekkel. Az alkotó trance-es előélete itt világlik ki leginkább: a táncparkett pörgős műfajának egekig emelkedő pátosza itt szinte ténylegesen is a csillagokig repíti a hallgatót finoman, mégis határozottan felfelé ívelő hangszőnyegjeivel. A második fázis a szemlélődés állapota: az univerzumnak egy gyökeresen új perspektívája tárul elénk, melynek látványával nem lehet betelni. A kezdeti heves lendületet visszafogottabb, elmélázóbb taktusok követik: hosszan kitartott mélyek és alig pár hangból álló magasok váltakoznak, melyeket időnként egy-egy kemény dobritmus fűszerez. A harmadik fázis a Földre való visszatérés folyamata. Életreszóló új élményeknek a birtokában ezentúl bolygónk minden egyes szeglete új értelmet nyer. Előtérbe kerülnek a bonyolultabb dallamok és az elvontabb ambient effektek.

Az Everlasting Tone leginkább három tényező miatt válik kifejezetten figyelemreméltó munkává. Egyfelől az űrutazót mindvégig első osztályú fedélzeten szállítja, és teszi mindezt úgy, hogy közben az elit magas művészettől (például a Fax Records space ambient anyagainak absztraktságától) mentes, mégis minőségi relaxációt szolgáltat. Másfelől szakít a napjainkban egyre inkább uralkodóvá váló zeneiséggel, és a számok atmoszférájából szinte teljesen kiöli a számítógépes megoldásokat. A visszhangok tényleg visszaverődő hanghullámoknak hallatszanak, az azonosíthatatlan hangszereken pedig mintha a csillagok játszanának.

Galaxy – Including This

Harmadrészt – és ennek érdemes külön bekezdést szentelni – olyan műfajt képvisel, amely a kétezres évek második felében szinte teljesen eltűnt: közönségbarát space ambientet. Az alapvetően befelé forduló ambient műfaj egy olyan irányzatáról beszélünk, amelyet a Pink Floyd, majd főleg a Tangerine Dream ültetett el a köztudatban, és amely az univerzum megejtő szépségéről zengett gyakran katartikus erejű ódákat. Ez a típusú zene – valószínűleg a futurisztikus hangzásvilág miatt – felettébb népszerűvé vált a ’80-as évek oktató- és dokumentumfilmjeiben, de Jean-Michel Jarre is space ambient alapokra épített fel egy valamelyest populárisabb szintetizátorzenét. A kilencvenes években a már említett német kiadó, a Pete Namlook által irányított Fax vitt új, posztmodern színt ebbe az alműfajba, ám az újító szándék leginkább abban mutatkozott meg, hogy a korábbi optimista és könnyen befogadható stílust baljóssá, fenyegetővé változtatta. Boris Blenn az Everlasting Tone-nal a kezdetekhez nyúl vissza, és professzionális technikai felkészültséggel, de old-school szellemiséggel fejezi ki hódolatát a Tejútrendszer iránt. Az idegen életformák utáni kutatás nála még örömteli és izgalmas expedíció. A mindent megkérdőjelező kétezres években pedig ez egyre kevesebb előadó zenéjét jellemzi.