Daniel Snaith már tíz éve folyamatosan meghatározó része a nemzetközi zenei életnek, előbb Manitoba, majd Caribou név alatt megjelentetett kiadványai komoly részt vállaltak abban, hogy az elmúlt években Kanada váljon a zenei ínyencek kedvenc országává. Mindemellett klasszikusan kétarcú ember, amire jó példa idén kiadott Swim című nagylemeze.
Aki életében először szemüvegben látja meg Daniel Snaith-t, hát simán azt hiheti, hogy valami asztrofizikus keveredett a szeme elé, és nem is téved nagyot: a komoly matematikusi családfával rendelkező fazon nem csak úgy néz ki, mint egy óraadó BME-s tanár, de maga is foglalkozik a természettudományok e szép válfajával. Mindemellett pedig olykor-olykor kihoz egy olyan lemezt, mint a 2007-es Andorra volt, mely a geek-pop máig ragyogó csillaga, egy ragyogó melódiákkal és hangulatkollázsokkal megerősített album. Talán nem kell bizonygatnom a fenti jelzők fényében, mennyire szerettem egyszerűségében is gyönyörűszép borítójával együtt, azonban még ennek fényében is súlyos kérdőjelek vetődtek fel bennem, amikor az első pár hallgatás során nekifeszültem a Swim című sorlemeznek. Hosszú hónapok során se sikerült túljutni az első tracken, azt is csak azért sikerült befogadni, mert az Odessa egy abszolút védhetetlen sláger, olyasvalami, amivel eddig talán nem is rendelkezett a Caribou-diszkográfia. Most rögtön többel is sikerült feltölteni az üres helyeket.
Több forrásból is tudható, hogy Snaith-t és Kieran Hebdent, korunk egy másik nagyszerű és jellegzetes munkastílussal rendelkező dalszerzőjét egyaránt inspirálták elmúlt évekbeli DJ-pult mögötti nem kispályás történések, a tág értelemben vett klubzene, azonban míg Hebden Four Tet alteregója alatt megcsinálta egyik legjobb, ugyanakkor elképesztően introvertált nagylemezét (There Is Love In You), addig Snaith éppen az ellenkező irányba vetette lelkének vitorláit, és az Andorrához mérten egy szinte teljes játékidejében táncolható anyaggal állt el: ez a Swim.
A koncepciót már láthatóvá tettük, de ez még korántsem garancia arra, hogy a Swim ebből kifolyólag jó is lenne. Szerencsére a két lemez közt lezajló transzformáció nem irtotta ki a Caribou-ból azt a fajta lökött veszélytelenséget, amiért például a Hot Chipet vagy kevésbé komoly pillanataiban az LCD Soundsystemet is szeretjük. Snaith cérnahangja meglepően jól passzol az ütemeiben olykor techno (Bowls, Lalibela), hangulatában pedig funk (Odessa) hatásait is felmutató számokhoz, bár azt azért hiba lenne elhallgatni, hogy egyes monotonabb pillanatokban – kevés az ilyen – már tényleg nem tudni, nem-e keveredett be valahogy egy Hot Chip-lemez a lejátszóba.
Caribou – Odessa (live )
Ennél többet azonban még én sem tudok szőrözni, ugyanis a Swim még ebben a brutálisan sok jó zenét hozó 2010-ben is egy kimagaslóan jó album, amely talán nehezen esik le azoknak, akik hozzám hasonlóan az eddigi életmű ismeretében akarnak nekiugrani a hallgatásnak. Akik viszont newbie-k, azoknak nehezen tudom elképzelni, hogy ne jönne be elsőre is a Swim, hiszen határozottan közönségszórakoztató, ugyanakkor okos anyag, amely minden bizonnyal jól működik élőben is – le is teszteljük ma este, gyertek ti is! (Négyötöd.)
Kapcsolódó cikk:
- 2010/12/02: Caribou @ Gödör Klub (ajánló)