Srácok New Yorkból. A Knicksnek nagyon nem megy, a Nagy Almának még mindig csak a héja csillog, de Brooklyn még mindig áll, és Staten Island is a helyén maradt. NYC rap-hercegei pedig jelen vannak, még inkább, mint bármikor máskor: egyikük már nem csupán a város, de az egész világ fölött áll befolyással, míg a másik, a nagyon egységes nyolc, megmaradt annak, ami a kezdetektől volt, a legerősebb névnek (leszámítva egy fájó veszteséget). Két nagyon különböző út, két nagyon különböző, de ugyanolyan magas csúcs: Jay-Z és a Wu-Tang Clan. Új albumok.
A Time magazin 2007-ben Vlagyimir Putyint választotta az év emberének, ami két dologról tanúskodik: a Time magazinnál unalmas seggfejek ülnek, másrészt ezek az unalmas seggfejek a világpolitikai helyzettel tisztában vannak, de a világzenei helyzettel cseppet sem. Ha nem így lenne, nem haboztak volna 2007-ben az év emberének az “okos rappert” választani. Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy az elmúlt esztendő utolsó napján Jay-Z, Kanye West és társaik egyszerre dőlnek hátra méregdrága bőrfotelükben, Manhattanre/a Sunset Boulevardra/stb. néző ablakaik előtt, három-négy dögös feka ribanc nyalja-falja őket, és nem csupán ez az oka, hogy különösen elégedett sóhaj hagyja el duzzadt ajkukat, hanem a jól végzett munka öröme is. Az okos rapper archetípusa felismerte, hogy eljött az ideje, csúcsra tört és győzött. Ha úgy tetszik, bár kétségkívül sarkítás, Jay-Z és Kanye West vezérletével, ha úgy tetszik, 50 Cent ellenében, aki valószínűleg ugyanúgy otthon ült az utolsó este, és ostobaságtól terhes szemmel meredt maga elé, medicinlabda-fejét vakargatva, hogy hol rontotta el.
Jay-Z az abszolút nyertes idén: minimális erőbedobással simán akkora névként marad meg 2007 nagy menetelésből, mint Kanye, akinek még most is kilóg a nyelve, féltucat albumközreműködés, ugyanennyi közös szám és persze egy nagylemez után. Shawn bácsinak viszont igazán értékes működése csupán egy szám és egy lemez volt, de itt mutatkozik meg, ki a valódi ász: az Umbrella és az American Gangster súlyban bizonyítják, hogy bizony, a nagy Kanye-Cent háború mellett is lazán Mr. Carter jön be az első helyre.
Jay-Z – Roc Boys (And The Winner Is…)
Az internacionális rapperek gyöngyszeme pedig önreflexióba bocsátkozik: mondhatni, keveri a kellemeset a hasznossal. Az autentikus rap-hangnak már igen kevéssé nevezhető (a hip-hopot mainstreammel és r’n’b-vel való bemocskolójának annál inkább) Shawn Corey Carter nem dob nagyot, nem lendít gigászit, mert zsigerből érzi a világ hip-hopjának minden rezdülését. Semmi szükség erőlködni, mellékvízen is meg lehet mondani, hanyasra szabják manapság a brooklyni kabátot a Mr. Johnsonok. Nagyon élményteli, hangsúlyozottan ízléses kiadvány az American Gangster, de nem az a lemez, amit azért ír az egyszeri rapper, mert elfojhatatlan mondanivalója van. Annál inkább összeszedi az egykori, közös bronxi suttyózások óta ismert, ma már Gucci-inget hordó és Prada-cipőben surranó tesókat, bevágódnak a dollármilliókat érő stúdiókba, és szövegelnek egy jót. Mert megtehetik. S mi pedig többé-kevésbé még élvezzük is.
Menthetetlen összehasonlító vagyok, amin nem segít az a tény, hogy Mr. Carter és a Wu-Tang Clan új anyaga nagyjából egyszerre találta meg az utat a playlist irányába. Ha a tékozló fiú allegóriájának látom Jay-Z pszeudo-gengszter múltidézését, mit gondolok az emblematikus társaságról, a hip-hop szabadkőműveseiről? Nos, rengeteg hallgatás után azt kell mondjam, még 2007 után is rend van a hip-hopban, mert amíg a Wu-tesók élnek és alkotnak, addig nincs nagy baj.
Az első lemez, amit ODB 2004-es halála és a legutóbbi, 2001-es Iron Flag után készítettek, jóval több, mint szimpla életjeladás – nagyon korrekt, zeneileg is élvezhető anyag. A jó öreg kung fu-utalások a helyükön vannak, a The Heart Gently Weeps-t Beatles-hangminta dobja fel, és az albumon többször is visszatérő Red Hot Chili Peppers-gitáros John Frusciante finom, csak kiegészítő szerepet nagyon okosan betöltő gitárjátéka nélkül sokkal kevesebb lenne a végeredmény. Az 8 Diagrams egy belevaló, tökös zenei élmény, nem csupán jó hip-hop lemez. Változatos számok, ostoba skitek nélkül, viszont nagyon is okos közreműködő-válogatással: George Clintonnal a Wolves, Sunny Valentine-nal a Gun Will Go tízpertízes alkotások.
Wu-Tang Clan – The Heart Gently Weeps
Egy-egy számot kiragadva nagyon erősnek tűnik az anyag, albumként viszont nem olyan nagy szám. Ahhoz sokkal sűrűbbnek kéne lennie (pláne ehhez az egy órán fölüli játékidőhöz viszonyítva), és jóval meggondoltabb nyitással rendelkeznie. Így viszont egészen a Rushing Elephantsig kell várnunk, hogy magára találjon az anyag, és ne csak a hangulat puszta öröme örvendeztessen minket. A gyémánt a közepén a legtisztább, ott érződik, hogy kik is az igazán okos hiphopperek: a sok wannabe vagy a Wu-fiúk. Mert ha a zenei részre terelődik a figyelem, elbuknak a kamutehetségek, az 8 Diagrams viszont – hibái ellenére – felragyog, mint a shaolin templomok mögött kelő nap.
Linkek: