A berlini tánczenék kedvelőinek valószínűleg nem kell bemutatni a Get Physical kiadót. A sok minimal/electro sláger és klasszikussá vált Booka Shade kiadvány mellett egyre több anyag bekerül a label portfóliójába, ami a tánctérnél szélesebb sikerre is jó eséllyel pályázhat. A két legfrissebb efféle megjelenés Raz Ohara és a Nôze albumai. Mindkettejük esetében a sokadikról beszélünk már, és mindkettejük esetében valami teljesen újat hallhatunk, ezért érdemes közelebbről is megismerkedni velük. Két kritika.
Számomra az a legjobb dolog a Raz Ohara & The Odd Orchestra lemezben, hogy megmutatja, hogy nem feltétlenül kell életcél nélküli fiatal brit indie rockernek lenni ahhoz, hogy romantikus dalokat írjon az ember. Mint hallhatjuk, nyugodtan lehet ezt vállalni németként, technós gyökerekkel is. És itt most nem olyan dolgokra gondolok, mint a detroiti vonal, amiben sokszor alap, hogy kimutatjuk az érzéseinket, hanem arra a kifejezetten táncolós és ezáltal olykor abszolúte semmitmondó oldalára a technónak, amit a minimal, vagy a tech válfajok képviselnek.
Persze ne tévesszen meg senkit a borítón a szöveg: nincs itt szó semmiféle zenekarról, mindössze egy Oliver Doerell nevű tag testesíti meg az Odd Orchestrát, de Raz Ohara így is kiváló kíséretre lelt. A hangját egyébként már tavaly óta jól ismerhetjük Apparat kissé felemás, de a hype által mindmáig életben lévő “intelligens” poplemezén keresztül. Pontosan ugyanezt kapjuk most is, csak teljesen más környezetben: telitalálat, ahogyan a Happy Song elején hallatszik, hogy valaki lapozgatja a kottákat, és úgymond “beáll” játszani a “banda”. Ezután gyönyörű lírai dalok szólnak ötven percen keresztül, az egyetlen kivétel a Kisses című sláger (és egy ehhez kapcsolódó reprise), ami nyilván csak azért került fel az albumra, mert már óriásit ütött tavaly is.
Raz Ohara & The Odd Orchestra – Happy Song
Ezt leszámítva gyönyörű és szolíd hangszeres témák csendülnek fel, melyek keretében Raz Ohara egyszer nagyon szerelmes, másszor meg borzasztóan szomorú. Nem mondom, hogy kitart a hangulat és a tartalom a kiadvány végéig, de egy annyira egyedülálló és kivételes munkáról beszélünk, aminek már csak a puszta léte is egyfajta csoda a Get Physical partijunkie világában (de egyébként vannak hátrébb is remek szerzemények, mint például a Counting Days és a Love For Mrs. Rhodes). Úgy látszik ez a sokadik német technogeneráció már nem csak mosolyog és táncol, de még a hölgyek szívébe is be tudja magát lopni a romantikus módon. Négyes.
A Get Physical másik újdonsága a Nôze duójának legfrissebb lemeze, szám szerint a harmadik 2004 óta. Be kell vallanom, hogy nem igazán ismertem eddig a párizsi bandát, de meglehetősen imponált, hogy az utolsó két DJ-Kicks-en hallható volt tőlük egy-egy felvétel, ráadásul nem is akármilyenek. Mindazonáltal a Songs On The Rocks című album nem lett annyira jó: egyrészt kevés szám van rajta, másrészt valahol félúton unalomba fullad.
Pedig az indulásban még benne van, hogy akár valami különösen jó is kisülhet az egészből: a mai underground tánczenéknek megfelelő minimálos, electrós alapokból állnak a dalok, melyeken többnyire évtizedekkel ezelőtti francia slágertémák nyernek új értelmet. Elég csak az első három számot meghallgatni, és szinte lehetetlen eldönteni, hogy a Nôze komolyan gondolja-e, amit csinál, vagy azért ilyen humoros a hangvétel, mert egyszerűen jól érezték magukat, miközben ökörködtek a stúdióban.
Sajnos azonban az eképpen létrejövő víg, könnyed hangulat a negyedik felvétellel odavész (Childhood Blues), és a továbbiakban egyre sötétebb és unalmasabb dolgok hallhatóak, melyekkel csak azt érik el az alkotótagok, hogy az ember döbbenjen egy nagyot a fájó irányváltáson, majd egy-két hallgatás után soha többet ne hallgassa a Songs On The Rocks-ot a közepénél tovább. Hármas.
Linkek: