Mindenféle különös és lusta hangulat nyújtózik egyre szélesebbre Ghostpoet első nagylemezén, mely a Peanut Butter Blues & Melancholy Jam címet kapta a keresztségben. Zeneileg nem mindig annyira szórakoztató, mint attitűdjében, de legerősebb pillanatai alapján meglehet, hogy Anglia popzenei életének következő nagy dobását hallhatjuk.
A kiváló low-budget videójával és nagyszerű zenéjével elhíresült Cash and Carry Me Home-ért nem volt nehéz rajongani, ha az ember bírja nagy általánosságban a szétcsúszott hiphopokat, ugyanis Ghostpoet startup trackje abszolút szerethetően volt amatőr és – hússzor aláhúzva, egyre kevesebb az ilyen act mostanában – hiteles. Nem is lehetett kérdés, hogy jól látható helyre felskicceljem magamnak, ha jön egy teljes lemez ebből a Roots Manuva és az amerikai alternatív hiphop zenei hagyományait importáló és továbbvivő drogból. Mégis nehéz maradéktalanul elégedettnek lenni a Peanut Butter Blues & Melancholy Jammel, mivel egy óriási, minden egyes percével egyre furdalóbb tengés-lengés az egész, mely magát a koncepciót nézve persze érthető, de zeneileg már nem segíti az embert a közeledésben. Szétcsúszott fiatalokat videón vagy élőben nézni pár percig vicces, sőt, szórakoztató, ahogy küzdenek a cseppfolyóssá váló univerzum felboruló és amorffá váló törvényeivel – egy idő után azonban szívünk szerint otthagynánk őket a francba szenvedni magukban.
Obaro Ejimiwe számára talán póz ez a szétesettség, mégis hiteles, mert valós, társadalmi szerepet játszik – egy vastagon felskiccelt figurát alakít, egy archetipikus alakot önnön generációjából. Maga a lemez pedig szinte minden egyes részletében rájátszik ennek a képnek a minél konzekvensebb kialakítására: mondattöredékek, félszavak, felköhögött értelmetlenségek még a számok címei is (Yeah Pause, I Just Don’t Know, Gaaasp). Hitelesebben fogalmazza meg ez a lemez Angliát, mint a legtöbb grime okosság, amit az elmúlt évek során hallottam, de amikor belemegyünk a mélyszerkezetbe, nem mindig örömteli, amivel szembesülünk. Az intro teljesen fölösleges és céltalan; a nyitás két nagy erős száma (Runrunrun, Us Against Whatever) után lassan elbizonytalanodik a lemez, nehéz rájönni, hova is akarunk kilyukadni. 10-15 percnyi üresjárat márpedig nagyon sok egy nagylemezen, pedig ennyit kell elviselnünk, hogy végre kilyukadjunk a már emlegetett klipszámnál, a Cash and Carry Me Home-nál. Itt viszont repülőrajtot vesz a lemez, mintha az utolsó piára még felszívná magát az agy: a Garden Path lebegős alapjai szinte kísértetiesek, és a lemez csúcsa még csak most jön: a Liiines nemcsak a Peanut…, de talán az egész év legjobb száma.
Olyan hangulatok tűnnek fel előttünk, amelyeket talán csak azok értékelnek, akik imádták a poszt-grunge zenekarok és más ’90-es évek végén alkotó rockbandák naplementébe néző gitárhangzásait. Nem csalás, ilyen alapokra rappel rá fojtott szenvedéllyel Ejimiwe, mi pedig végül teljesen elolvadunk. Nem volt még olyan album, aminek ennyit hallgattam volna a végét, de a Peanut… bármennyire is első lemez-feelinget áraszt, megér egy háromnegyedet.
Ghostpoet – Liiines
Tracklist:
- One Twos
- Runrunrun
- Us Against Whatever Ever
- Finished I Ain’t
- Longing For The Night
- Yeah Pause
- I Just Don’t Know
- Survive It
- Gaaasp
- Cash and Carry Me Home
- Garden Path
- Liiines
Borító:
