Kezdem a végéről: valamikor hajnal 1 magasságában összefutottam az AXN épp angolul forgató stábjával, akik azzal a körkérdéssel interjúvolták az embereket, hogy “rock or electro”? Abban a pillanatban már nem volt kérdés, hogy teljesen kifulladva azt mondom, “today, it’s definitely rock, you fuckin’ bet”. És akkor most elmesélem, hogy hogyan is történt…

Mondanom sem kell, hogy ezen a napon sem sikerült a tervezett időben kijutni a Szigetre, úgyhogy megint lemaradtam az első tervemről, ami a holland DeWolff lett volna. Nagy sokk azért nem ért, mivel egész úton az lebegett a szemem előtt, hogy csak a Skunk Anansie-t le ne késsem, úgyhogy bejutás után piaszerzés, csomagmegőrzőbe rohanás mind másodlagosnak tűnt, miközben a nagyszínpad felé masíroztam. Szerencsére még kezdés előtt sikerült odaérnem, és néztem is nagyot, mert a banda úgy megpakolta a nagyszínpadot hangcuccal és világosítással, hogy úgy tűnt, mintha nagyjából meg is telt volna a porond, a zenekarnak pedig szinte helye sem maradt. A fények mondjuk eleve feleslegesnek tűntek, hiszen ekkor még verőfényes napsütés volt (és tényleg nem is használták őket érdemben, vagy legalábbis világosban semmi látványos nem volt benne), a hely pedig mégiscsak elég volt ahhoz, hogy az énekesnő Skin percekkel később már mérgezett egér módjára rohangáljon fel-alá.

Skunk Anansie

Kezdésnek a Yes It’s Fucking Politicalba csaptak bele, Skin pedig ekkor még egy jókora, fekete, tollas díszt hordott a nyakában a testhez tapadó fekete ruha felett. Biztos van zeneileg közelebb álló hasonlat is, de én ezt a fajta színpadi megjelenést Björkhöz tudom kötni, ő szokott ilyen cuccokat magára aggatni. Állati látványos volt, ahogy teljes testből mozgott, és közben mozdult vele az egész szerkó, de csak az elején viselte, aztán relative hamar megszabadult tőle, mint ahogy a kezdéshez felvett magassarkú cipőtől is, amit egy bakancsra cserélt. Amíg a fekete hattyú szerelést viselte, még jobban fojtotta az energiáját, de amint megszabadult tőle, mindjárt a ruhája cipzárját is lehúzta kissé, így a dekoltázzsal eleve megpendített néhány húrt, amit aztán a végtelenségig fesztített. A jelenléte végig annyira erős volt, hogy az valami elképesztő: szinte felrobbant a színpadon, olyan volt mint egy sunyin tekingető pitbull, amiről soha nem tudod, hogy épp prédát keres vagy csak játszik. Minden egyes mozdulatában benne volt a pajkosság és a pusztítás egyszerre. Amint megragadta a mikrofonállványt, soha nem tudhattuk, hogy épp csak magához akarja húzni, vagy azzal a lendülettel bele is zúzza a dobszerkóba, vagy épp a közönségbe.

A koncert, azt hiszem, ezúttal fenntartások nélkül mondhatom, tökéletesre sikeredett. Jól szólt, erősen szólt, szerencsére hangos is volt, a csapat pedig vér profi. Jellemzően olyan volt, mikor van egy zenekar, amely főként a középtempós számairól, esetleg még néhány kifejezetten lassú daláról ismert, aztán ott van élőben, és akkorát zúz, hogy nem is tudod hova tenni. A zúzás pedig nem feltétlen azt jelenti, hogy minden számukat felpörgetik tempóban, sőt, éppen az benne a csodálatos, hogy a tempót megtartják, csak hihetetlen erőket mozgósítanak meg az eljátszásuk közben, és ettől lesz még jobban pattanásig feszült a koncert, mert végig benne van az a kitörés, amit vársz. Érdekes, hogy ezek a kitörések legjobban talán pont két új dal (I’ve Had Enough, Tear the Place Up) alatt jöttek, mintha a 2009-es újraalakuláskor hirtelen sok ilyen belső kitörést éltek volna át ők maguk is, amiből ezek a trackek születtek. Az legalábbis biztos, hogy ez az újra összeállás állati jó ötlet volt, mert világosan látszik, hogy ők is szeretnek újra együtt zenélni, remek formában vannak, és rengeteget tudnak még adni az embereknek.

Arra még érdemes kitérni, hogy mit művelt Skin a koncert alatt, mert nem volt semmi, ahogy bemutatta az archetipikus és epikusan tökéletes rocksztárt. Az egész talán egy közönség előtti, kordonon énekeléssel kezdődött, ami után a közönség tetején szörfölt egy sort – tegyük hozzá, mindeközben (és az összes hasonló produkciója alatt) végig tökéletesen énekelte a dalokat. Aztán végigszekálta az összes operatőrt a színpad környékén azzal, hogy a pólójukat húzta fel, incselkedett velük, hozzájuk dörgölőzött, vagyis kb. úgy viselkedett mint egy tüzelő macska bagzás idején. Egyszer pedig a közönség tetején (kezeken, fejeken és vállakon állva) indult útnak, majd ebből is egy crowd surfing lett. A vége felé egy nagy közönség-felugrasztás érdekében megint az emberek közé jött, hogy közöttük állva ültessen le mindenkit, majd velük együtt ugorjon fel a zene beindulására, és ott folytassa az éneket. Hatalmas előadói trükk volt az egészben, hogy annyira közelinek és elérhetőnek tűnt, hogy a végére szinte már normálisnak vette az ember, hogy ott van, közel van, majd a koncert végeztével, lassan kezdett leesni, hogy simán lehet, hogy soha többet nem látom az életben, és ez egy nagyon kellemetlen hiányt hagyott maga után. Úgyhogy Skunk Anansie koncertre menni kell még, addiktív cucc ez.

Ez után kicsit sétálgattam a Szigeten. Néztem például, ahogy a kreatív kis hülyeségeket szerelgették az Európa Színpad környékén. Voltak fatáblák, amikre lehetett festeni (volt hozzá egy adag kanna is biztosítva), és meglepő módon nem firkák szerepeltek rajtuk, hanem egészen jópofa rajzok és minták. Aztán volt egy kétujjnyi vastag kábel, ami világító elemekből állt, és ahogy sétáltál a vonala mentén, mindig a melletted levő gyulladt fel, úgyhogy egészen olyan érzés volt, mint Jacko Billy Jean klipjében. Volt egy embernagyságú mókuskerék is, ami mellett egy magas táblára seggeket szereltek, a seggek alatt pedig nyelvek lógtak – ha tekerted a kereket, egy mechanizmus felemelte a nyelveket, amik így kvázi nyalták a seggeket. Na, ez utóbbi elég bizarr volt, de azért szép az a metafóra, amit megfogalmaz. Nem messze az Európa Színpadon mindeközben egy olasz banda, a Verdena zenélt: először egy nu metalos, pörgős számot játszottak, ami alapján felcsillant a szemem, de utána átmentek lassú tempóba és nyálas dalokba, úgyhogy mégsem tűnt jó ötletnek.

Dizzee Rascal

Egy nagyobb kanyarral visszajutottam még a nagyszínpadhoz ismét, ahol akkor Dizzee Rascal csinálta a műsort. Épp azt a pillanatot kaptam el, mikor arról magyarázott a közönségnek, hogy mindenki függ valamitől, és hogy tegye fel a kezét, aki füvezik – kicsit blődnek tűnt a duma, hallatszódott a közönségen is a bátortalan hurrázás. Végül a sztori oda futott ki, hogy Dizzee-nek a basszus a drogja, és akkor jött egy erről szóló szám. Elég szellős volt a közönség ez alatt, a Skunk Anansie-hoz képest megtizedelődött a nézősereg, és aki volt, az is nagyrészt témferegve rázogatta valamijét, ami menet közben kényelmesnek tűnt. Leszámítva egy szűkebb kemény magot, ami viszont tisztességesen végigugrálta a számokat a színpad előtt. Nem volt amúgy rossz zene, amit pakolt, csak meglehetősen koncepciótlannak tűnt: egy gitárokkal megtámogatott, szinte már rap-metal darab után jött egy funky, majd valami grime-os téma, és így tovább. Mindenesetre nem is akartam leragadni, mert az igazi cél már be volt állítva, ahonnan nem szabadott elkésni.

A metál színpadhoz még vagy negyed órával a Deftones koncertje előtt sikerült odaérnem, így idejekorán megvetettem a lábam az első sorokban, és nem is tágítottam onnan az utolsó akkordig. Ez végül csak részben bizonyult jó ötletnek. Az ugyanis mindenképp priceless pillanat, amikor karnyújtásnyi közelségben zenélnek előtted életed egyik legfontosabb ikonjai – velem is ez volt a helyzet, és Chino Moreno jóravaló frontemberként gyakran lépett is kapcsolatba az egybegyűltekkel, még ha csak metakommunikáció szintjén is. Másrészt viszont szomorú volt, hogy nem szólt tökéletesen a koncert, és ezt nagyon sajnáltam. Valahol egy hozzászólásban azt olvastam, hogy állítólag a metál színpadnál elöl középen pont nem jó a hangosítás kifelé, és ezért van az, hogy középtávol jobban jár az ember, ha a tökéletes zenére utazik. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy a színpad jobb oldalán (ahol először álltam) a basszusládákból iszonyat döngölő mélyek nyomták el a gitárt és az éneket, úgyhogy a koncert alatt szépen lassan sodródtam balra, ahol a gitár már jobban kompenzált, bár az ének sajnos gyakran így is kevés volt. Szomorú volt látni, mikor Chino időnként kidagadó nyaki erekkel üvöltött a mikrofonba, mégsem jött ének a hangfalakból – de legalább ilyenkor jól kompenzált a közönség a saját hangjával.

Deftones

A helyezkedésemnek köszönhetően a koncert második felét sokkal jobban élveztem, nem mellesleg ekkor szólalt meg a klasszikus dalok nagyobbik része is, úgyhogy az egész fellépésnek így volt egy folyamatosan felfelé tartó íve, ez pedig tetszett. A zenekar végig fáradhatatlanul tartotta a tempót, Chino szokásához híven lóbálta a mikrofont, rohangált fel-alá, egy-egy lassú szám alatt megpihent és beszállt egy második gitárral, néhány számot pedig a kordonra csimpaszkodva, félig a közönségbe lógva énekelt el. Néha a színpad legszélére ült ki, ami az aznap este fénylő teliholddal együtt egy meglehetősen farkasemberes képet alkotott. A Chi Cheng helyét betöltő Sergio Vega basszer is jól helytállt, bár látható volt, hogy nem akar a reflektorfénybe kerülni, azt meghagyta főként Chinonak és a gitáros Stephen Carpenternek.

Csúcspontot, úgy gondolom, kétszer sikerült érni a koncert során, először a Passenger alatt, amely felett a jelenléte nélkül is ott lebegett Maynard James Keenan szelleme, elképesztő ereje van ennek a számnak, és ott helyben is rendkívül szuggesztív volt ahogy a lassú részek alatt szinte már hipnotikusan szólt az ének, ráadásul Chino hibátlanul adta vissza az albumon Maynard által énekelt részeket is. (Egyébként hasonló hangulatú volt például a Change is, csak az nem szólt annyira tisztán, a Passengernél jobban klappolt minden részlet.) A másik csúcspont, profi módon éppen a zárás volt, ahol lenyomtak egy olyan 7 Words-öt, hogy aki arra nem mozdult meg, annak nincs is lelke. Hangzásában a 2006-os PeCsás koncert szerintem jobb volt, de hogy ott akkora mosh pit nem volt, mint itt a Szigetes finálé alatt, az biztos. Mindenkiben elpattant az utolsó cérna is, és úgy feszült egymásnak a néhány száz fős színpad előtti tér, hogy a koponyákon belül felrobbantak az agyak, és mindenki elengedte az utolsó csepp energiáját is. Ez volt az a fajta pillanat, ami után a kék-zöld foltok már nem fájnak, csak rengeteg szép emléket hordoznak, amíg tartanak.

Ahogy a Deftones után elindultam, először is kellett kerítenem valami száraz göncöt, mert mindenem cafatokra ázott, egy csomagmegőrzőből beszerzett pulcsi után pedig már inkább csak pilledni volt kedvem. Két olyan pörgés után, mint ami Skunk Anansie-n és Deftones-on volt, már inkább csak ülni akartam, és vigyorogva nézni ki a fejemből. Így kerültem a Sarok Kocsma nevezetű italellátó intézményhez, ahol a legkevésbé bonyolult házibuli zenék szóltak a Dandy Warhols-tól a Teddybears-ig, de mindez boroskólák és Unicumok társaságában abban a pillanatban a legjobb ötletnek tűnt. Vicces volt nézni, ahogy az elhaladó emberek közül senki sem tudott ellenállni az instant módon táncolást követelő, hülye kis zenéknek, és a pult körül is egyre csak gyűltek a leragadó népek.

Tovább innen akkor álltam, mikor már Kode9-ra készültünk az A38 Színpadhoz, de sajnos az egyórás idősáv az előző naphoz hasonlóan, most is csődöt mondott. Ráadásul nagyjából hasonló módon volt ez a hangosítás is szar mint a tegnapi: kazettás magnó módjára zörgött a zene, dubstepre így nehezen hasonlított, ezt pedig egy-két szám után meg is untuk. Tekintve az aznap megélt élményeket és a pilledtséget, ez ekkora egyenlő is lett a hazafelé vett irányzékkal.

Utóirat: a Szigetről készített twitter feedbe került egy nehezen értelmezhető darab, ami szintén a Deftones 7 Words-e alatt készült. Valószínűleg rosszul zártam le a telefonom (vagyis éppen, hogy nem zártam le) egy fotó készítés után, amiből ez lett. Utólag már inkább nem töröltem a twittet, mert legalább olyan szép emléke ez is a koncertnek, mint azok a kék-zöld foltok.