Olyan szerencsések vagyunk, mi magyarok, hogy a progresszív rock/metál és fúziós jazz két kortárs klasszikusa, a Cynic és a Dream Theater már jártak hazánkban, és a rajongóknak volt már alkalmuk találkozni kedvenceikkel. A legutóbbi találkozás óta azonban mindkét bandának megjelent új albuma, és most az új anyagokkal turnéznak, ráadásul július 1-jén együtt léptek fel a Budapest Sportarénában.
Mivel átlagos, magyar metálkoncerteken szocializálódtam, reflexből a kezdés után jó húsz perccel érkeztem, és így, hatalmas bosszúságomra, már le is maradtam a Cynic elejéről. Paul Masvidal (aki egyébként a legendás Death tagja is volt) bandája 2008-ban jelentette meg második, Traced In Air című albumát. 2007-ben már jártak itt, és nagyon tetszettek akkor is, de kétségtelen, hogy a Sportaréna legalább technikai szempontból előnyösebb körülményeket kínál egy ilyen komplex, extrém zenéhez (bár az is igaz, hogy jellegét tekintve viszont inkább klubba tenném őket).
Az a röpke harminc perc, amit a zseniális banda műsorából hallottam, igazán gyönyörű volt. Masvidal remek, technikás témái és éteri, széteffektezett hangja (valamint pozitív, nagyon szerethető személyisége) különösen egyedivé teszi ezt a produkciót, amit hörgés (jelenleg Tymon Kruidenier tolmácsolásában) és kifejezetten fílinges hangszeres zene színesít. Az énekes-gitáros pár mondatot kommunikált a közönséggel, aminek egy része sablonos (“Budapest szép, vegyetek cuccot”), más része humoros és jó fej (“szeretek Dream Theater fanok előtt játszani, mert ők valóban hallgatnak és értenek minket”) volt, de azért mégiscsak a zene itt a lényeg. Még éppen elcsíptem az új album favoritját (Evolutionary Sleeper) és a többi remekmű közül is sikerült meghallgatnom párat (The Unknown Guest, Adam’s Murmur, The Space for This), de azért mégis az volna a legjobb, ha a közeljövőben önálló koncertet is adnának. Érdekesebb és fontosabb ez a zene annál, hogy fél óra elég lenne belőle. Ráadásul Masvidal reményeivel ellentétben zenéje szerintem nem talált igazán értő fülekre a DT rajongók között.
Pontosan és lendületesen kezdett műsorába a Dream Theater. Itt kell megjegyeznem, hogy a fénytechnika nagyon rendben volt, mint ahogyan a hangosításra sincs különösebb panaszom (bár tény, hogy mindkét koncerten elöl álltam). Lehet ezt a csapatot szeretni vagy nem szeretni, de ahhoz nem férhet kétség, hogy a John Petrucci, Jordan Rudess, Mike Portnoy és John Myung négyesfogat korunk progresszív és fúziós zenéjének az abszolút csúcsát jelenti. Lehet rájuk azt mondani, hogy a sorlemezek egyre ötlettelenebbek, hogy a slágeres irány tévút, de élőben látni őket kétségtelenül feledhetetlen élmény.
Szubjektív és ízlés kérdése, de nekem James LaBrie hangja és frontemberi ténykedése egyáltalán nem tetszett. Akkor tudom csak elviselni a hangját, ha nem egyedül énekel, hanem mondjuk Petrucci vokálozik alá, így aztán a hősi tenorral szembeni ellenérzéseim miatt csökkent az élmény élvezeti értéke, de legalább a hangszeres zenészek kárpótoltak. A Dream Theater híres arról, hogy a tagok látványosan zenélnek: Rudess forgatható Korg szintije, Myung hathúros basszgitárja és Portnoy akkora dobszerkója, amihez foghatót keveset láttam, már önmagukban sem egyszerűek, de a zenészek lelkes és jellegzetes játéka egészen elképesztő. Amúgy külsőre sem átlagosak: Rudess kopasz, de kúl, ősz szakállat növesztett; Portnoy szakálla lila, és pörgeti vagy magasra dobja a dobverőket, mókamesterkedik, ha a szakáll nem lenne elég látványelemnek; Petrucci pedig mostanság hosszú hajú lett.
Az amatőr guitar herók ráadásul kivetítőkön is élvezhették John Petrucci virtuóz és izgalmas játékát (és persze azt is, ahogyan grimaszol, élvezi a koncertet, és néha aranyosan elmosolyodik), meg is próbálhatták leszedni a témákat, többen azonnal elő is kapták a léggitárt. Az operatőr jó arányérzékkel vágta Petruccit gyakorlatilag a műsor 80 százalékában képernyőre, aki többnyire elmerült a témákban, de azért arra is figyelt, hogy keresse a kontaktust a közönséggel. Az a válaszolgatós jammelés pedig, amit a ráadásban Rudess-szel előadtak, kifejezetten emlékezetesre sikeredett. Teljesen beleszerettem a visszafogott, de nagyon érdekes stílusába ezen az éjszakán.
Fotók: passzio.hu
Mike Portnoy rengeteg dobos példaképe, a Dream Theater motorja. Pontosan és látványosan játszott, néha vidám fejjel emelkedett ki a rettentő dobarzenál mögül. Rudess lelkes volt, mosolygós és szórakoztató, Myung pedig precíz, visszafogott, de számomra így is nagyon élvezetes.
A műsor best of jellegű volt, nem erőltették agyon az új albumot, csak két dalt játszottak róla, azok rendben voltak (Rite of Passage, A Nightmare to Remember), bár nekem az együtténeklős, kifejezetten dallamos Rite of Passage egy nagy klisének tűnik. A programban visszanyúltak egészen az Images And Words albumig, amiről el kellett nyomni természetesen a nagy “sláger” Pull Me Undert és a Metropolis Pt. 1-t (utóbbit a ráadás blokkban, oltári jammelés közepette). A program közepére illesztve kaptuk a Caught In A Web, Erotomania és Voices triót egyben az Awake lemezről, de a többi anyagról is sorjáztak a dalok, általában egy-egy a Systematic Chaos-ról, a Metropolis Pt. 2-ról, a Falling Into Infinityről és a Six Degrees Of Inner Turbulance-ről.
Nagy élmény volt életem első Dream Theater és második Cynic koncertje. Különösen a friss szerelem, Petrucci elképesztően technikás és mégis szórakoztató játéka és a régi nagy kedvenc, Masvidal miatt, de általánosságban is elmondhatom, hogy csodálatos dolog ezeket a nagy tudású, tehetséges zenészeket élőben látni.
Linkek: