Hiába telt már el több nap is Gonjasufi performansza óta, még mindig nem tudom pontosan megfogalmazni magamban, hogy mit vártam volna az estétől, illetve hogy alapvetően miért vagyok mélységesen csalódott. Persze nyilván azért, mert nagyon nem tetszett, amit hallottam, de igazából egyre inkább a saját naivitásomnak tűnik, hogy azt hittem, megkapjuk a tavalyi év egyik legjobb lemezének, az A Sufi And A Killernek a legjobb pillanatait. Erről ugyanis szó nem volt. Kijött egy rockzenekar, amin negyvenötpercnyi zenélés után csak a tanácstalanság és az összeszokottság hiánya látszott, az előtérben pedig ott nyüszített és szenvedett emberünk, akiből jóformán semmi nem jött át a keményebb, néha már metálba átmenő témák közben. Ja, meg a háttérben volt egy figura, akinek lényegében semmi más dolga nem volt, mint meggyújtani a marihuánás füstölőket és felszentelni a hangszereket.

Komolytalan és harmatgyenge produkciót kapott a közönség, nem is küldtek vissza jóformán semmilyen reakciót a zenékre. Nem ez volt azonban a legnagyobb baj, hanem az, hogy ezt a zenekar milyen magasról leszarta. Nem érdekelte őket, hogy az embereknek tetszik-e, amit játszanak, és ez akkor látszódott leginkább, amikor a Kowboyz & Indianzt fogadó ováció után hanyag módon visszatértek ahhoz a bajos, idegesítően semmitmondó rockhoz, amit előtte is nyomtak. Sokszor olyan érzésem volt, mintha másnaposan, fájós fejjel sétálnék a Hegyalja Fesztiválon délután, a negyvenfokos hőségtől kábultan, miközben a különböző sátrakból a megyei all-star bandákat hallanám kiszűrődni rosszabb periódusaikban. Egy megjegyezhető dallam nem volt az este folyamán, egy háromperces reggae-s jamtől eltekintve semmi értékelhetőre nem emlékszem. Az egészben persze nekem az a legszomorúbb, hogy a Warp égisze alatt fut a produkció, ők tettek be Sufi segge alá egy kibaszott jó lemezt, miközben múlt csütörtökön teljesen egyértelművé vált, hogy ez az ember önmagában egy nagy büdös nulla, és valószínűleg ezért nem hallhattunk a tizenötéves rapper karrierjéből se soha semmit.