Azt hiszem Gonjasufit most már jobban értjük, mint két évvel ezelőtt, amikor posztapokaliptikus Jézusként megjelent a semmiből egy szürreálisan szétszívott neohiphop lemezzel. Utólag visszagondolva, talán az egésznek a váratlansága volt a legzseniálisabb: Four Tet és Flying Lotus két emlékezetes albuma között érkezett, miközben James Blake neve egyre hangsúlyosabb kezdett lenni a posztdubstepben, és már mindenki a Mount Kimbie bemutatkozó – mára szintén meghatározóvá vált – lp-jét várta. Azt akarom kihozni az egészből, hogy sokszor éreztem akkoriban az ismerősi körömön és magamon egyaránt, hogy sem ráhangolódva, sem felkészülve nem voltunk arra, amit Gonjasufi akkor magával hozott.

Hogy az A Sufi And A Killer-albumra még két évvel később is sokan emlékszünk és szeretjük, az vélhetően tényleg annak köszönhető, hogy valami elképesztően lehengerlő volt rajta. S ezt annak tökéletes tudatában mondom, hogy a kiadvány a maga húsz számával idegőrlően hosszú volt, és Gonjasufi sokszor nem tudta eldönteni, hogy költő, rocksztár, vagy éppen rapper akar lenni (emiatt a tavaly budapesti koncertje igen csúnya kudarcba is fulladt, bárcsak ne lettünk volna ott). Ebben ráadásul The Gaslamp Killer sem segített sokat neki, akinek a felhasznált hangmintagyűjteménye a kora hetvenes évek kevésbé ismert pszichedelikus rocktémáitól egészen Bollywood romantikus filmzenéiig terjedt, irreálisan szétfeszítve a lemez határait.

Mindennek ismeretében – vagy fényében – a művész nemrég megjelent MU.ZZ.LE című második albuma maga a tökély: Gonjasufi széles körben fogyasztható kiszerelésben. Ez a tartalmi adatok szempontjából feleannyi számot és futási időt jelent, sokkal egységesebb végeredménnyel. Míg az A Sufi And A Killer többször is egy hosszabb munkafolyamat eredményét éreztette mindennemű szűrő nélkül, addig a MU.ZZ.LE pont azért erős, mert az egész rendkívül egyben van, és másodpercre kiszámolt. Gonjasufi ezúttal főleg egyedül szerezte a számokat, és a költő énje dominál végig, ami nem csak a tudatosság miatt jó választás, hanem azért is, mert a hangja úgy simul a zajos háttérhangmintákra, mintha csak egy további réteg lenne.

Ugyanakkor meglepő lehet, hogy éppen azok a dalok a legjobbak, amik nincsenek túlbonyolítva. A Feedin’ Birds olyan, mint egy szép vers, a Nikels And Dimes pedig azzal válik az album tetőpontjává, hogy Gonjasufi ambient textúrákon, klasszikus hiphopos alapokból hoz ki egy olyan kompozíciót, ami Vegas és a sivatagos időutazás helyett sokkal közelebb van a Warp idm-szellemiségéhez. Érdekes, hogy mennyire jól működnek a kevesebb szöveggel ellátott, már-már instrumentális részek is. Például a Timeout egy melankolikus zongorás résszel hibátlanul elintézi a hangulatot két percig. A MU.ZZ.LE így mindenből pont annyi, amennyi ahhoz kell, hogy ne legyen se kevés, se sok, ráadásul tökéletes elosztással. Ez egy olyan folytatás, ami megint nem volt benne a pakliban – vagyis mostanra belátható, hogy igazából ebben rejlik Gonjasufi igazi ereje.

Gonjasufi – Nikels And Dimes

Tracklist:

1. White Picket Fence
2. Feedin’ Birds
3. Nikels And Dimes
4. Rubberband
5. Venom
6. Timeout
7. Skin
8. The Blame
9. Blaksuit
10. Sniffin’

Borító: