Valahogy úgy van a mezei undeground hiphop rajongó Guruval, mint körúti lakos a sarki törökkel: újra és újra lemegy hozzá azért a gyrosért, amivel évekkel ezelőtt nem tudott betelni, mostanság viszont egyre többször vakarja a fejét. A tulajdonosváltás óta a hús mintha mindig égett lenne, borjú már nincs is, a paradicsom egyre kisebb és aszottabb, a csípős pedig inkább csak büdös. Megnézi azért magának időről-időre, reményekkel telve, de minden egyes alkalommal csak apad a lelkesedése. Keith Elam szólókarrierje nyolcadik állomásához ért, megfáradva és törve is.
Alapból gyanús, ha egy néhai legendás mc-dj duó mikrofonos fele későbbi egyéni pályájának albumait számmal látja el, akár egy tisztességes kisiparos, hogy gyenge átcímkézési poénokat első körben ne is süssek el. Címkézni márpedig mindig is kellett valakinek, mivel Guru sosem állt meg a saját lábán, sikeres termékei kivétel nélkül szuperproducerekhez és/vagy neves featekhez voltak köthetők; maga inkább csak amolyan minőséget garantáló olvasztótégelyként funkcionált. Szupernek szánt producere most is van, nevezetesen a francia Solar, akivel az ezredforduló tájékán kezdődő, igazán az elmúlt néhány évben beérő közös munkájának gyümölcse a Lost & Found, ami ráadásul a nemrég alapított közös kiadó debütáló LP-je is.
Az abból fakadó igyekezet, miszerint most muszáj lenne dobbantani, sajnos túlnyomórészt görcsössé teszi az albumot. Nyoma sincs már a kőkemény, mégis akaratlanul fülbemászó és jó ideig ott ragadó DJ Premier-féle boom bap alapokra szövegelt, legbelső lélekbugyrokba hatoló utcai próféciának, sem a jazz és a hip hop közötti átjárhatóság kiszélesítéséért folyó eltökélt küzdelemnek. Helyettük ijesztően sok elem kerül át a kőbuta, gengszterkedős dirty south zenékből (Fastlane, 6 Cipher), szólalnak meg kaptafa gitársamplerek (After Time, Lost & Found), illetve csendülnek fel váratlan, de annál gyérebb r’n’b típusú nyálak (Ride, Love Hate Thang). Majd mikor már azt hittem, rosszabb nem jöhet, kikényszerítették azt az évek óta visszatérő reakcióm, miszerint belelőném azt a producert a Hudson folyóba, aki először kezdett felpitchelt, héliumhangos számokat gyártani, ráadásul ezzel még valami megmagyarázhatatlan divatot is teremtett (Read Between The Linez, vagy a gyorsított Queen mintájával egyértelmű album mélypont After Time).
Guru – Divine Rule
Van azért némi pozitívum is, amit hordoz a lemez. A Divine Rule dal a ’80-as évekbeli electro funk hangzást hozza, videójából következtetve egy direkt időutazást teremtve a disco hiphop freestyleozós, táncolós, graffitizős aranykorába. Pillanatok alatt egy fények pásztázta bronxi klubban találjuk magunkat, ahogy épp belekezdünk a frissen kevert Long Islandünkbe, és lábujjhegyre állva igyekszünk minél jobb réseket fogni az előttünk felgyülemlett tömegen, hogy lássuk a terem közepén spontán showba kezdett breakeseket. Solar ezt kivételesen ügyesen oldja meg, az egyszerű dobok itt illenek a koncepcióba, nem elvesznek abból, Guru pedig hallhatóan lubickol attól, hogy működő alapot kapott. Továbbá az egész tracket, a maga tökéletes oldschoolsága mellett áthatja némi futurisztika is, amely kettősség így az eredeti merítés után 25-30 évvel is fogyaszthatóvá teszi. Nyomokban az It’s a Shock című számban is megtalálhatóak ezek a jegyek, így nettó másfél jó szám van a Lost & Foundon.
Ami kevés, hiszen Gurut pont azért szerettük korábban, mert elvétve találtunk közepes, zenei és szövegi mondanivalójába nem passzoló szerzeményeket. Képletesen fogalmazva, a borító mai szemmel nézve gyenge, kilencvenes évekbeli dizájnja bárcsak az azokból az időkből érkező zeneiségét hurcolná maga alatt. Több lenne most vele, általa a rapvilág. Talán majd a 9.0.
Linkek: