Az utóbbi hetekben-hónapokban már lassacskán megszámlálhatatlan mennyiségű női előadóval találkoztam a legújabb techno és house kiadványok böngészése során, így most egy pillanatra megállok, és megosztom veletek a kedvenceimet.
Emlékszem, a női lemezlovasokat (az úgynevezett djane-eket) sosem tartotta nagyra a szaksajtó, ezért jobbára a 2000-es évek közepéig pár kivételtől eltekintve róluk inkább csak férfimagazinokban lehetett nagy néha összeállításokat olvasni. A képek rendszerint el is árulták, hogy melyik hölgytől mire lehetett számítani maximum, így nem volt meglepő, hogy a techno és a house birodalma sokáig szinte százszázalék maszkulin összetételű volt. Talán egyedül a dallamosabb minimal vonalról tudott beszivárogni pár nő, akik idővel lehetőséget teremtettek másoknak is, hogy kövessék őket.
Akiko Kiyama
Ezzel szemben ma már teljesen más időket élünk. Sokszor elsütött közhely, de a techno globalizálódása nem csak földrajzi értelemben, hanem nemek tekintetében is legalább akkora fontossággal bír. A női művészek, producerek és dj-k úgy szivárogtak be az utóbbi pár évben a különböző szubkultúrákba, hogy gyakorlatilag észre sem vettük őket, mostanra pedig olyan természetesen mozognak a férfi kollegáik közt, mintha ez mindig is így lett volna az idők kezdete óta. Emellett jól látható (pontosabban hallható), hogy ez a generáció már nem azzal érdemelte ki sokak tiszteletét, hogy kitette mindenét pár elektronikus zenei portál és újság címlapjára.
Vannak köztük olyanok, akik a “hagyományos” úton jöttek be ebbe a világba. A japán Akiko Kiyama most már több mint egy éve Berlinben él, de ettől független egyre többen őt tartják Ázsia egyik legtehetségesebb minimal alkotójának napjainkban. Az ő esetében jól érezhető Ricardo Villalobos hatása, aki már korábban is több nőt ihletett arra, hogy elinduljanak ezen a pályán (pl.: Dinky, de állítólag Cassy is a példaképeként tekint a chilei-német minimal művészre). Hozzá hasonlóan Margaret Dygas is e stílusban alkot, a zenéi azonban összetettebbek mindennél, ráadásul annyira nem mertek kockáztatni a berliniek a kiadásával, hogy a debütlemeze végül csak a mindenre vevő japánoknál jelent meg.
Ugyancsak kedves példa Steffi, aki a legférfiasabb ligában próbálta ki magát. A Detroit-Chicago-New York-tengely mentén haladva klasszikusokat írt modern korszellemben, és kiállta a próbát, ami talán az egyik legnagyobb teljesítmény, amit eddig nő véghez vitt ebben a világban. Leginkább annak köszönhető ez, hogy Steffi elsősorban nem a férfiakra akar hasonlítani a számaiban, hanem a saját útját járja, és ezzel egyelőre még úgy tűnik, hogy egyedül van. Persze ez nem jelenti azt, hogy lebecsülnénk azokat, akik az erősebb nem nyomdokaiba lépnek: ha elmerülünk például a párizsi színtérben, akkor olyan nevek munkái nyűgözhetnek le minket, mint Jennifer Cardini, Dasha Rush (a bevezetőben levő képünkön), vagy Bloody Mary (képünkön jobbra).
Emiatt kijelenthető, hogy mára véget ért a tradícionális értelemben vett klubzene férfiuralma. A nők ugyanúgy jelen vannak a szakmában, az eredményeik pedig egyre figyelemreméltóbbak. Vélhetően a szaksajtónak azért még szüksége van egy kis időre, hogy elfogadja ezt a tényt, és ne csak azokat a szerzőket tartsa nagyra, akik már egy évtizede bedolgozták magukat az iparba. Nekünk viszont nem kell ilyen vaskalaposnak lennünk: 2011-ben nincs izgalmasabb, mint női house és techno művészek új megjelenéseire vadászni.