Megint szomorkás, megint akusztikus, itt-ott megint bluesos alapú dalokat jelentetett meg az Eels alig fél évvel a tavalyi Hombre Lobo című album után. Megint világfájdalommal teli, megint terápiás jellegű az új, End Times című lemez, ami a hasonlóságok ellenére, mégis teljesen eltér az elődjeitől, ugyanis most kivételesen nem a megszokott szárnyalásról, hanem gyönyörű mélyrepülésről beszélhetünk.
Még vagy egy tucat albumra való szenvedést is kiírhatna magából Mark Oliver Everett (aka E), ugyanis jócskán kijárt neki a rosszból. Ezt valahogy minden egyes Eels-albummegjelenés alkalmával el kell mondani a zenekar mozgatórugójáról. Kvantumfizikus, alkoholista apját szívroham vitte el, anyja tüdőrákban halt meg, a skizofréniában szenvedő húga pedig öngyilkos lett. Unokahúga, aki utaskísérőként dolgozott, a Pentagonba csapódó gépen lelte halálát szeptember 11-én. Aztán E szerelmi élete is válságba jutott, hiszen négyévnyi házasság után elvált feleségétől. E-t tehát vagy elhagyják, vagy csak kihalnak mellőle az emberek. A dalszerzés számára így nem csoda, hogy jócskán terápiás jellegű, de a tragédiákat valahogy mégis csodálatraméltó erővel volt képes kezelni, hiszen nem süllyedt totális önsajnálatba, hanem energikusan, megkapóan, iróniával, humorral dolgozta fel a történteket. Legalábbis eddig.
Talán négyévnyi kihagyás miatt akar minket E gyorsan kárpótolni, ugyanis a tavalyi Hombre Lobo farkasembere idén is, már januárban emberibb formában jelentkezett az End Times-szal. Személyesebb az anyag, most az öregedéssel és válásával foglalkozik. Borzasztóan elveszettnek érzi magát, bevallja, hogy haldoklik belül, de van, hogy néha fuldoklás közben feljön a felszínre levegőért, hogy beleénekelje a világba, ő mégis boldogan él a sötétségben. De persze mi nem hiszünk neki.
Eels – Little Bird
Mr. Everetten totál eluralkodott a depresszió. Melankólia folyatja egybe az End Times-re felkerült 14 dalt, de úgy, hogy az utolsó két szám hazug, nyugtatóbb sorai (mint pl. a “One sweet day I’ll be back on my feet”) sem jelentenek már vigaszt. Egy olyan érfelvágós lemez meg főleg nem tud kirántani a befelé fordulástól, amin sehol egy kiugró, azonnal jegyezhető pillanat, sehol egy olyan spiritusszal teli dal, mint például a Hombre Lobo Fresh Bloodja volt. Pedig baromira hiányoznak az ehhez hasonló farkasüvöltések két lamentálás közé, mert nélkülük kicsit olyan, mint ha az End Times az előző lemezekről lemaradt, gyengébb dalokat gyűjtené egybe.
Annak ellenére, hogy végül is szépek, andalítóak a számok (szakításon éppen átesők számára különösen élvezhetőek és átérezhetőek), de igazából az érzelgős, túlságosan szentimentális End Times lapos és semmilyen. Legalább annyira erőtlen, mint a borítón látható megtört öregember.