— Zene

— 2011. January 8. 07:27

— Írta: Kalugyer Roland

Gyönyörű némaságok – Hauschka és a Hidden Orchestra lemezei

Skót jazzerek és a kortárs német arcél találkozik dupla lemezkritikánkban, melyben a kettőt kontinentálisan összekötő tengely Instrumentália birodalmának hű szolgálata. A kortárs komolyzene a Hidden Orchestra erős debütálásával és Hauschka megbízható szériájának fenntartásával két újabb gyöngyszemmel gyarapodik.

A Foreign Landscapes albumon hallhatóakhoz mérten jóval kísérletibb és műfajfüggetlenebb anyagaival elhíresült Volker Bertelmann (képünkön) úgy tűnik, a legutóbbi Ferndorf album létrejötte során olyan múzsára talált, mely nem csupán egyetlen, de rögtön két nagylemez elkészítésére elegendő ihlettel vitalizálta elméjét. A Versions For A Prepared Piano című remixlemezt nem számolva ötödik komolyabb anyag ugyanis szinte zavartalanul folyna át egyikből a másikba; a nyitó Alexanderplatz ugyanazzal a nemes, német pragmatizmussal nyit, amelyet a Ferndorfon megkedvelve kisimultan, mosolyogva üdvözölhetünk a Foreign Landscapes berakásával.

De vajon ezen szép kontinuitáson és rezdületlenségen túl ad-e új élményt a klasszikus germán zenei tradíció bűvöletében élő Hauschka? Kifejezetten újat talán nem, csak azoknak, akik még nem hallgatták az előző lemezt, vagy eleve nem szokásuk a klasszikus zene hallgatása, mióta az is valamiféle befogadhatatlannak tűnő magasművészetként tűnt tova; akik viszont a Ferndorffal jó barátságban voltak, azok se fognak neheztelni, mert Bertelmann finom és elegáns taktusai mögött csöndes ötletek rejlenek, szép hangulatok, amelyek hol az album címének megfelelő idegen tájakon (Madeira, Union Square, Kamogawa), hol határozottan ismerősökön tűnnek fel a levegőben úszó csellókból és rézfúvósokból előmerészkedve. Négyes.

Egy tájat érintetlenül hagy Hauschka, azt viszont maradéktalan elmeséli lemezkritikánk másik szereplője, a skót felföldek Hidden Orchestrája, mely joggal lehet ismeretlen, hiszen a Night Walks-szal debütálnak a nemzetközi zenei életben, ugyanakkor egy olyan hiátusba megérkezve, amelyet szépen illeszkedve tudnak betölteni: a hosszú ideje albumtalan Cinematic Orchestrával nemcsak a név hasonlósága, de a zenei tereké is hamar feltűnhet. Arról, hogy nem csupán egy másodvonalas másolattal van dolgunk, már a debüt legelső perceiben feltűnhet: az Antiphon 2010 egyik leggrandiózusabb és legborzongatóbb szárnypróbálgatása, olyan hangulatok egyre jelentősebb kibontása, mely egy igazi, nagyszerű katarzisban ér véget, hogy aztán mint az ég morajlása, visszahúzódjon az esőcsöppek halk dobolása mögé. Az elkövetkező tételekben ugyan sérül némiképp az instrumentális zenekar látszata (a Dustban egy női hangbejátszás, a dögös és jazzes Footstepsben pedig olykor dúdolásszerű, olykor nehezen érthető szavakból álló dallam tűnik fel), a globális kép azonban egy nagyon magabiztos és erőteljes instru zenekar képét festi fel, mely bátran ingázik pihentető (Strange) és nyugtalanító (Out Of Nowhere) végletek között.

A már emlegetett The Cinematic Orchestra is ezekkel az erényekkel tudott rengeteg embert elbűvölni, azonban az eddigi utolsó, Ma Fleur album már több, mint 3 éve boldogítja a füleket; azóta nem ültek tétlenül a babérjaikon, de az biztos, hogy a Hidden Orchestrához fogható hiánypótló zenekarokat még inkább meg kell becsülnünk manapság. A Ninja Tune visszatérőben az elektronikához, és bár az organikus hangzások kedvelőinek ott vannak Bonobo és társai, azért a Hidden Orchestrát hallgatni mégis más élmény. Azon túl, hogy nagyszerű, ofkorz. Négyötöd.


Hidden Orchestra – Wandering (live)