Már a harmadik debütalbumot jelenteti meg idén a Hyperdub kiadó, melynek neve az évek során egybeforrt a dubstep fogalmával, a három idei nagylemez azonban egytől-egyig kilóg a sorból valamiképpen. Míg Ikonika és a Darkstar debütálását egyaránt lehetett stílusbeli előrelépésként és kiadói spektrumszélesítésként tárgyalni, Terror Danjah semmi érdekeset nem tud mondani Undeniable című lemezén.
Talányos kérdés, hogy a grime egyik nagy öregjeként aposztrofálható Terror Danjah-nak miért kellett 2010-ig várni az első klasszikus értelemben vett szerzői albumára, amikor már évtizednyi ideje igazgatja a grime rezdüléseit Londonból, és az albumhosszúságú anyagok se voltak ellenére, elég csak a Hardrive vagy Zip Files Volume One című összeállításokat előszedni. Talányos kérdés, de nem megválaszolhatatlan, ugyanis az Undeniable című anyag minősége határozott választ ad rá: a mixtape-ek és órányi játékidejű lemezek készítésének biztos ismerete nem jelent egyet a formátumok közti könnyed váltással, ami Danjah-nak nem is sikerül. Az Undeniable legjobb esetben is néhány jobb és jóval több gyengén sikerült grime track gyűjteménye, semmint egy világos atmoszférával és egy stabil koncepcióval bíró valami. Nem a legerősebb érv egy lemez borítóját előhozni, de jelen esetben jól példázza azt, milyen ötlettelenség lengi be olykor az Undeniable-t – a King Midas Sound vagy Burial nagylemezeit mellé téve szinte röhejes ez a lélektelen Photoshop-szökevény.
Az eddig határozott minőséget képviselő Hyperdub megbicsaklott albumai sorában, és csak reménykedhetünk, hogy a jövőben a név továbbra is egyet fog jelenteni egy értékbeli szinttel. Pedig első hallgatáskor még az egyik legígéretesebb dolognak tűnt az évben az Undeniable: a Grand Openingben minden feltűnik, ami egy grime lemezt a csúcsra járathat. Hibátlan és grandiózus flow, Dream Mclean mikroszekundumra kimért szövegei nagyon sokat ígérnek, túl sokat is: a második Acid céltalan lötyögés, partizene olyan partikhoz, amin mindenki inkább azzal lenne elfoglalva, honnan szerezzen még egy piát, mintsem hogy mi is szól tulajdonképpen. Sőt, igazából nincs olyan instrumentális része az Undeniable-nek, ami ne a vérgáz és a fölösleges között ingadozna. Az S.O.S például érdektelen püttyügés 8 (igen, nyolc) percben, az album kellős közepén – instant továbbpörgetés. Az I’m Fellin U lötyögése se a stílus feledhetetlen monolitja, és a Minimal Dub se olyasvalami, amit nem hallottunk volna kétszázszor, ugyanennyiszer névtelenebb producerektől. (Az meg szerintem külön gázos, hogy az Ikonika-lemez jellegzetes, játéktermi hangzása többször is feltűnik, a Bruzin VIP arcpirítóan nyúlja a kiscsajt.)
A lemezt ennyi alapján egy gyönyörűszép nullával is jutalmazhatnám, ha nem lenne egy második fele, ahol minden szkeptikusságom ellenére is azt kell mondjam, sokat behoz lemaradásából az Undeniable. Albumot ugyan képtelen írni Terror Danjah, de slágert annál inkább: a Leave Alone és az All I Wanna egyaránt sodró lendületű, a fülesben és a dj-pultról lemászva egyaránt működő dalok, amelyek az év legjobb grime trackjei között is előkerülhetnek. A Time To Let Go inkább társaihoz képest szokatlan hangvételével nyerheti meg a hallgatót, utána azonban már a Story Ending címe is jelzi, hogy ez az eresztés eddig tartott. Teljesen jogos lehet a hiányérzet, hiszen Terror Danjah megcsinálhatta volna a Hyperdub első klasszikus grime nagylemezét, ehelyett egy túlnyomó többségében céltalan és fölösleges trackhalmaz lett az Undeniable, egy átlagos grime album – az átlagosság mostanában nem jelent túl sok jót ebben a stílben. Kettes.
Terror Danjah – All I Wanna feat. Lauren Mason