A legjobb helyen és legjobb időben tűnt fel Ras G, amikor  Afrika és science fiction köré épülő lemezeivel megjelent a 2000-es évek második felében, az éppen felfutó wonky stílusirányzatának egyik kulcsfigurájaként, amelyet egyébként éppen klubtársa, Flying Lotus tett hatodik fokozatba Los Angeles című lemezével. Ha pedig valaki kételkedett volna benne, hogy a Beats of Mind (2006) és Ghetto Sci-Fi (2008) című anyagok alkotója felér majd a Brainfeeder vezetőjének zsenialitásához egyszer, az csattanós választ kapott a Brotha From Anotha Planet című nagylemez képében, mely nemcsak a stílus, de az egész éves termés legjobbjai között került elő az évzáró listákon – többek közt a miénken is.

Kissé talán váratlanul, de megérkezett a folytatás is, a Down 2 Earth című album, mely már címében jelzi, hogy a tematika nem tört meg, és Ras még mindig kozmikus keretek között mozog. És a külső jegyekben is a wonky megszokott esztétikája köszön vissza: egy nagy rakás “inkább track mint dal”, persze 2 perc körüli átlaghosszúsággal. A Brotha From Anotha Planet egyik nagy erőssége volt, hogy az egyensúly inkább a dalszerűség felé dőlt el az akkori trenddel ellentétben, ezért hamar fel is merült bennem, nem visszalépés-e a Down 2 Earth.

Bizonyos szinten az: míg elődje szinte teljes hosszában képes volt olyan szinten sugározni az egyszerre ismeretlen és csábító világűr kietlenségét, mint egy radioaktív meteorit, addig itt ez csak bizonyos pillanatokban sikerül. Ráadásul szüntelenül az az érzése az embernek, hogy nem is egy albumot, hanem egy kicsit összerakottabb mixtape-et hallgat – eddig a negatívumokról. Mert Ras nem hazudtolta meg önmagát, és a megszokott zenei elemekből és metszéspontokból  válogatva – J Dilla még mindig befigyel – néha olyan szívfacsaró beatekkel támad, mint a már címében is kebelre ölelhető I Love The ’90s Hiphop vagy a Leave!!!!!. Ezek éppen jókor érkeznek, mivel az elején még visz minket a Down 2 Earth lendülete, de a középpályán már ezek a hangulatok visznek tovább. És hogy előrevetítsem Samiyam lemezének legfőbb problémáját, a végső konklúzió annak fényében dőlt el mindkét lemeznél, tartogattak-e elég izgalmat a végére is. Nos, az afrofuturizmus ekkor nyer csak igazán teret: az olyan, szinte földhözragadt hangulatok után, mint az I Love…, egy Changes vagy egy Crush On an Earthling minimum a galaxis széléig visz minket, ahol már integetnek kiszáradt bolygók ezeréves sámánjai. Csak az érthetetlen, miért itt jön rá Ras, hogy még be kell dobni néhány kellemes, de legkevésbé sem idevágó soulzenét. Nagy kár, mert így csak valahol egy gyenge négyes körül kötünk ki.

Hasonló képletet követ Samiyam is Sam Baker’s Album című – ki gondolta volna! – albumán, bár klubtársával ellentétben ő nem a NASA évkönyveit lapozgatva szerzett inspirációt második nagylemezéhez, amelyen egyszerre igyekszik konzisztens maradni saját stílusában és elkerülni, hogy egy Rap Beats Vol. 2-ként értelmezze munkáját a hallgató. Ők Ras G-vel egyébként dolgoztak is együtt (többek közt a Los Angeles 3/10 split ep-n), és Flying Lotusszal duót is alkot FLYamSAM néven, így nem csoda, hogy alapvető egyezéseket találunk a két lemez koncepciójában.

Míg a Down 2 Earth-re elsősorban hangulata és nagyszerű múltidéző beatjei miatt érdemes lecsapni, addig a Sam Baker’s Album érezhetően egy technikásabb, vagányabb megoldásokra felcsillanó szemű hallgatót igyekszik lenyűgözni. Ez igen gyakran sikerül is: a Kitties gengszterkedésébe oltott macskanyávogás nemcsak a legviccesebb dolgok egyike, amit idén hallottam egy lemezen, de az a hangminta érezhetően funkciót tölt be ott, olyan hangzást helyettesít, melyet simán elő lehetett volna állítani valamilyen hangszerrel is mondjuk, de ez így sokkal emlékezetesebb megoldás. Ahogy a nyitás fantasy-lovagváras hangulata is az: az Escape egy gyönyörű, kétrészes dal, amely rámutat a lemez legnagyobb erősségére, hogy nagyszerűen idéz meg múltbeli hangulatokat minimálszerkezetek útján.

Sajnos ez a kijárat nem csak olyan vidékekre vezet, melyekben maradéktalan örömöt lelhetünk: a Sam Baker’s Album szinte minden puskaporát elpuffogtatja az elején olyan nagyszerű trackekkel, mint a Pressure vagy a Bricks, amelyek filmzenei feelingjükkel olyan utazásra invitálják a hallgatót, amelyen aztán képtelenek mellette maradni. A legbosszantóbb, hogy például egy No Dinner ’80-as évek Távol-Keleten játszódó filmjeit idéző hangulatával teljesen leolvasztja az agyat, hogy aztán trackeken keresztül agyatlan bólogatással jutalmazza a bizalmat. A záró Sometimes még szerencsére megszolgál egy utolsó utáni esélyt, de összességében ez valahol egy háromnegyedes produkció.

Samiyam live (1.20-kor megy a Kitties!)