Manapság elvont fúziókat hallgatni trendi, bölcs és lájkolható. Aztán egy ponton túl, mint a legtöbb csinos csomagolás alatt, a címkék mögött is valami lélektelen, hipózott szenny rejtőzik. Ha az ilyesféle lufikból eleged van, hallgasd például Actresst, a Werk Discs kiadó főnökét. Esetében semmi ötleted nem lesz, hogy mi is szól, de az egész annyira stimuláns, hogy erőd sem marad agyalni rajta. Splazsh című második albuma a napokban jelent meg.
Darren Cunningham, azaz Actress más, mint a többiek. A két évvel ezelőtti, Hazyville névre hallgató bemutatkozó albuma sokáig bent maradt a technora, dubstepre és új hip-hopra fogékony fejekben. Nagy előnye volt, hogy messziről kerülte a hatásvadászatot, csupán egy introvertált és végtelenül komor képet festett az Y generáció bizalmatlanságáról és ziláltságáról. Senkinek sem akart tetszeni, mert amit mondani akart, az nem volt szép, csak ijesztően valódi.
Actress megtartotta jó szokását a Splazshnél is, már ami az elmosódott hangokat illeti, viszont eggyel üdébbre váltott, bár mojitoszagú clubhouse azért közel sem lett belőle. Az elsőként feltűnt különbség a “hip-hop 2.0-ból” való bátrabb merítés volt. Ellentétben viszont a sokszor túlértékelt Hudson Mohawke vagy SamIYam zenékkel, a Wrong Potion, a Supreme Cunnilingus vagy a Keetle Man hármas nem megy át az őrültnek beállított, fellengzős Nintendo-hangzásba, hanem hordoz magában mélyebb értelmezést a másodpercnyi felvillánson túl is. Mintha egy nyári buli ívét írnák le, a fej- és ütemvesztett tombolástól kezdve a katarzis vége utáni tanácstalanságon át a valóságba való visszatérésig, ami a legforróbb júliusi hajnalban is hidegzuhanyként érheti az embert.
A lemez 4/4-es számai között – amelyek egyébként a kétharmadát teszik ki – nem lehet ilyen koherenciát felfedezni. Itt tör elő igazán a már körülírt zavartság. A többé-kevésbé tartott dance ritmusképlet fölött hol alattomos funk (Lost), hol a ’90-es évek végének Angliáját idéző garage (Always Human), hol fojtogató hard techno húzodik (Bubble, Butts and Equations). Olyan is van, hogy visszaadja egy vörösesen izzó “mindent a szemnek” sztriptíz bár hangulatát (Senorita), illetve egy könnyed nyári hakni atmoszféráját, ami út közben széteső fellépéssé lesz (Let’s Fly). A már említett Lost pedig a nyitótrack Hubble végeláthatatlan loopja után végleg rázsibbasztja az agyunkat erre a bágyadt, de annál számítóbb univerzumra, amit a producer elénk tár.
A három hónappal ezelőtti beharangozóként megjelent Maze Actress esetében olyan, mint az Anyegin Puskinnál: ha nem írta volna meg, akkor is élményszámba menne a munkássága, viszont ha csak ezzel az egy darabbal jelentkezett volna egész élete során, akkor is kőbe vésést érdemelne a neve. Akárhogy is gondolkozom, kultúrtermékben még nem láttam/hallottam az introvertált, zsigeri szorongást ilyen magával ragadóan kifejezni. A hűvös szintik letaglózóan monumentálisak, a nyolcadonként érkező, lézerszerű arpeggio pedig mintha csak egy ismétlődő sátáni kacaj lenne a pusztuló metropolisz felett.
Actress – Maze
Mindennek tetejébe ott a személyes kedvencem, a Prince-zenéket idéző Purple Splazsh, amit nem tudok elvonatkoztatni a B. E. Ellis-féle, kiégett ficsúrok vezette élvhajhász milliőtől. Emlékszem, úgy nyolc-tízszer ment végig repeaten amikor először meghallottam Flynn podcastjének mixelése közben. Aztán másnap megint, majd harmadnap megint…