Egy hipszterkirálynő, egy trip-hop agytröszt és egy megboldogult producerlegenda is jelentős szerepet játszott abban, hogy ütemesen bólogatva bejelenthetjük: 2012 eddig hibátlan köridőt fut a hiphop nagydíján. Fél tucat szinte tökéletes raplemez után legalábbis könnyen juthat erre a véleményre, így a kanyar után regélünk kicsit Terry Urban (balra), a Slum Village, Big K.R.I.T és a Quakers anyagairól.
Nehéz összefogni egy címke alá az idei hiphop termést, a címben is jelölt két fogalom alá azonban már nem is olyan lehetetlen feladat. A gyökereivel kevés stílus van olyannyira konzisztens viszonyban, mint a – jellegéhez mérten mégis sokszínű – hiphop, és ez süt 2012 legjobb stílbeli anyagairól, melyekről nemcsak az öntörvényűség süt, de az egyediség is. Miközben hosszú heteken keresztül forró téma Notorious B.I.G halálának évfordulója, az emberek párhuzamosan a szuper-kiakadt El-P anyagra pörögnek; de a Coachellán Snoop Dogg mellett feltűnő Tupac-hologram is arra mutat rá, a legendák a hiphopban még nehezebben fakulnak meg, de egyúttal az előremutatás se hiányzik olyan lemezek képében, mint például Aesop Rock Skelethonja. A végén pedig azt vesszük észre, hogy 2012 nemcsak minőségében, de sokszínűségében is egy kiváló év a hiphop számára. Pedig még csak félidőben járunk.
A fent említett anyagokról már olvashattatok a Kultblog hasábjain, azonban így is bőven maradt lemez a tarsolylemezünk alatt, melyek jóféle hiphopot rejtenek, több kevesebb hagyománytisztelettel és borult ütemekkel a sorok között. Itt van például a másodvonalból feltűnő Terry Urban, aki gyorsan megkreálta a maga Wugazi-történetét a mi olvasatunkban. Már amennyiben a semmiből előugró producer egy, a minneapolisi srácok tavalyi anyagához hasonlóan pengeéles hiphop mashup albummal vert oda az asztalunkra, a még repkedve is unalmas sajtóhírek közé. Cecil Otterék a Fugazi rockjából és a Wu-Tang Clan rapjéből gyártottak alkimista módszerekkel kikezdhetetlen aranyat, Terry Urban pedig nem kevésbé összetett műveletek keretében ötvözte a hipszter popzene aktuális koronagyémántját, Lana del Rey albumát az idén 15 éve elhunyt Notorious B.I.G, a keleti part halálos golyóval megspékelt császárának szövegelésével. Leírva korántsem tűnik annyira egyértelműnek, hogy ez a párosítás működik, pedig a Born Ready To Die első fele egy gyakorlatilag tökéletes raplemezt ad ki: szinte jobb Lana albuma ebben a formában, mint az eredetiben.
Jó példa az alapkiszerelésben is teátrális, ám könnyen megunható Born To Die, mely Terry Urban tolmácsolásában FTW címmel egy hiphop himnusszá érik, Biggie Smalls pedig nagyobb és erősebb, mint valaha. A vérforraló kezdést a Notorious Origin biztosítja, hogy a Suicidal Axl és a Juicy Lolita hátborzongató hangulataikkal végleg berántsanak a lemezbe. Jó a mesterember a háznál: Terry Urban diszkográfiája másból sem áll, mint különféle mixtape-ekből és mashuplemezekből (a Lady Stardust például Lady Gaga és David Bowie, a Viva La Hova pedig a Coldplay és Jay-Z világait turmixolta össze és tűzött a tetejükre papírnapernyőt), így tulajdonképpen nem is meglepő, hogy a második felére kissé megfáradó koncepció ellenére is egy hagyománycentrikusságában roppant aktuális, nem mellesleg ötcsillagos lemezt állított össze.
Terry Urban – Suicidal Axl (Prod. By David E Beats):
A mixtape-bizniszben érdekelt Mick Boogie is, aki egyébként dolgozott Urbannel is és az egykor szebb napokat látott Slum Village név újbóli felvirágoztatására kötött egylemezes szerződést. A Slum’ utóbbi években elkövetett dolgai után nehezen hinné az ember, hogy ebben a zenekarban dolgozott a stílusban előbb boldoggá, majd szentté is avatott J Dilla, aki a legelborultabb elektronikákat szállító producerektől egészen a mainstream popzenéig szórta szét megtermékenyítő beatjeit. Sajnos a mester 2006-os, lupus okozta halála mellett a másik alapító tag, Baatin 2009-es elhunyta is rendesen betett a Slum legendájának, amelyen az se segített, hogy egy laza szájkarate után Elzhi is otthagyta a maradékot, hogy boldoguljon, ahogy tud. Ilyen előzmények után némi laza hakni a Zöld Pardonhoz hasonló közintézményekben inkább érthető lett volna, mint egy Dirty Slumshoz fogható anyag, de ennek mi csak örülhetünk, mivel az említett cucc a legjobb album, amit a Slum Village Dilla halála óta megjelentetett.
Az előző cucchoz hasonlóan ingyenesen tölthető mixtape-en Mick Boogie és Dilla testvére, Illa J mellett egy rakás arc dolgozott (Big Sean, Black Milk, Big Pooh, Phonte, illusztris névsor), szóval a szokásos featuring-parádét itt sem kerülhetjük ki. A Dirty Slums ehhez mérten mégis egy aránylag egységes és – hiphoplemez esetében kellemes meglepetés – egyenletes minőségű album, melyet a közbeiktatott skitek kivételesen nem megakasztanak, hanem feldobnak. Ezekben szóba kerül, hogy lényegében Dilla emléke és öröksége motiválta a Dirty Slums megjelentét, hogy a Slum Village munkamódszere nélkülöz minden nagyobb távlatot, illetve a hogy a Slum’ története korántsem lezárt. Ami baromi jó hír, amíg ekkora feelgood zenék mennek egy-egy lemezükön, mint a De La Soul által prezentált Turnin’ Me Off vagy a rafkós-egyszerű alapon is nagyot mutató Fresh. De már a legelején feltűnik a jackpot a klipet is kapó God Sent képében: nem lesz itt semmi megtekertség, semmi őrült játék, csak régisulis hiphop, átjön az üzenet. Annak pedig majdhogynem hibátlan a Dirty Slums, Mick Boogie és társai jó munkát végeztek.
Nyolc mixtape után jutott el 2012-ben a sorban kilencedik anyagához Justin Scott, kevésbé polgári nevén Big K.R.I.T, amelyet Velkei Zolival párban keblünkre is öleltünk: a 4eva N A Day sokat elmond arról a hiphop zsánerről, ami a szívünk csücske. A márciusban ingyen letölthető formában megjelent lemez ötletessége, változatossága és nehezen megfogható őszintesége példamutató darabbá teszik a 26 évével már-már idősebb hiphopper nemzedékhez tartozó Scott alkotását.
A mixtape legfőbb erényének azt érzem, hogy egészen különleges alapokra szövegel rá Scott: az alant is tesztelhető Boobie Milesban például a ’90-es évek balatoni koktélzenéi tűnnek fel a háttérben, kedves melankóliába és nosztalgiába rángatva az embert. De az egész anyagot belengi valamiféle rezignáltság: a két legjobb track, a Yesterday refrénje, és a Red Eye szövege is arra mutat, hogy a 4 Eva N A Day nem éppen a szánsájn és a túl-sok-a-pénzem-veszek-egy-Hummert himnusza akar lenni. Csak egy őszinte és emocinális lemez, annak viszont kiváló, olykor azért vidámabb kitérőkkel (1986). Nyáron megjelent első albuma is Live From The Underground címmel, hamarosan azt is lecsekkoljuk.
Big K.R.I.T. – Boobie Miles (Explicit)
Valószínűleg éppen a Karib-szigeteken ejtőznék, ha megtettem volna egy komolyabb összeggel életem egy korábbi szakaszában, hogy a Portishead fő zeneszerzőjeként ismert Geoff Barrow egyszer egy gigantikus mennyiségű sample-t felvonultató, oldschool hiphop albummal jelentkezik 2012-ben. Sajnos nem bírok ilyen szintű kristálygömbvizsgáló skillel, így csupán annyi lehetőségem maradt, hogy konstatálom, hogy a fickó nem csak ikonikus trip-hop himnuszokhoz ért, hanem az említett műfajban is tud azért ezt-azt. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy az elmúlt egy évben egyébként is munkamániássá vált a fickó – bármiről legyen szó, ami NEM Portishead. Tavaly ugyan még nálunk is felléptek Beth Gibbonsék, azonban Barrow idei éve az anyazenekartól teljesen független, izgalmas projektek sorát hozta. Kezdve a pszeudo-filmzenei album Drokktól, amelyen hősünk Giorgio Moroder és Vangelis múltbéli nyomait követi, szinte antik szintetizátorokkal és nyugtalanító zajokkal törve egy törvény nélküli disztópia felé. De nyáron megjelent a második
Quakers – Fitta Happier
Érdemes még időt szánni rájuk is: