Nagyon itt lenne az ideje egy rockzenés kritikai csomagnak, mert ebben az évben már most olyan cuccok jelentek meg, hogy alig győzöm az állam kapkodni. Most azonban még a nagyágyúk előtt szóljunk egy newcomerről, amely Hail The Villain névre hallgat, a debüt lemezét itt és most meghallgathatod, és beszarás jó!
Nem mondhatjuk, hogy egyedülálló kezdeményezés az USA-ban olyan rockzenekart alapítani, amely kilép a szokásos kontextusából, és a színpad és a lemezjátszó tengelyéről letérve elkezd multimédia élményt alkotni. Láttunk már ilyet film, képregény, interaktív cd, és még egész sok irányba, a lényeg viszont nem az, hogy mindig fel kell találni a spanyol viaszt, éppen elég, ha az ember éppen csak annyi lelket tud a saját kis szörnyébe önteni, hogy az életre keljen. A Hail The Villainnek pont ez sikerült.
Hallgasd meg a lemezt teljes hosszában!
A bandát egy kanadai srác, bizonyos Bryan Crouch alapította, aki miután kibukott a suliból, rájött, hogy mostmár vagy észhez tér, vagy rockzenét ír. Szerencsére utóbbit valsztotta (mindamellett reméljük, az előbbi is összejön idővel), és először csak session zenészeket akart maga mellé gyűjteni a koncertek miatt, de idővel összeért a csapat, és megszületett az először Farenheit néven színpadra álló zenekar, ami 2006-ban vette fel a Hail The Villain nevet. A muzsikájuk egyre karcosabb lett, a szövegek egyre őszintébbek, a helyi színtér segített nevet és erőt gyűjteni, a debüt lemezt pedig már Alex Aligizakis hangmérnök szárnyai alatt vették fel (ő a technikai felelős egy olyan paletta felett, ami a Mudvayne-től Busta Rhymes-on át a Nickelbeckig terjed).
A legjobban szeretem az ilyen lemezeket, mint a Population: Declining, amelyeken nehéz megfogni, hogy mi a különleges, és legfőképpen egyfajta saját univerzum és hang az, ami beszippant. Pedig a Hail The Villain csak példaértékűen találja meg az egyensúlyt a stadionrobbantó hard rock, az üvöltözős post-hardcore között, és mindezt kocsmafüsttől karcos vokállal és a legjobb favágó rockerektől tanult riffekkel teszi. Eszembe tud jutni róla a He Is Legend egy jobb pillanatában, a Foo Fighters mikor épp le akarja bontani a falakat; melódia és zúzás In Flames módra, hangulatváltások mint egy dallamosabb Dillinger számban… A titok nyitja a nap végén pedig az atmoszférateremtés, és itt jön az, hogy mennyire jó végén fogták meg a saját sztorijukat.
A lemez elkészülte után ugyanis nem vetették rögtön a sztárnak vágyásba magukat, hanem fejükbe vették a srácok, hogy kiterjesztik saját világukat, és így jutunk el a multimédia tartalomig. A borító képregényes stílusa után jött az, hogy a szövegek kirajzolnak egy olyan történetet, ami akár egy egész képregényt is kiad. Ennek képi világára készült az első videóklip is a Take Back The Fear című számra, amit aztán (és itt jön a csavar) gyönyörűen gondol tovább a koncepcióban felállított website. Inkább nem mesélem el a háttérsztorit, nézzétek meg a klipet, játsszatok a honlappal, és éljétek át az élményt. Érdemes. És ezt legalább annyira mondom zenerajongóként, mint pixelvadászként és website-ügyi szakmunkásként is.
Ilyen minőségű alapanyagra aztán nem csoda, hogy gyorsan találtak kiadót is, ami első körben a Warner Canadát, majd a Roadrunner Records-ot jelentette. Ennek előnye számukra az, hogy a legnagyobb metál bandák panteonjában indíthatják karrierjüket, nekünk pedig az, hogy jövőre könnyen összefuthatunk velük a Novarockon például.