Mindenki, aki követi a zenei újdonságokat, és figyeli a tehetségeket, idővel begyűjt saját kedvenc-repertoárjába pár olyan bandát, ami olyan kevéssé ismert, hogy szinte magáénak mondhatja. Így vagyok én a Klimt 1918-al. Zenei stílusuk alapján ugyan simán elérhetnének egy tisztességes mainstream áttörést, egyelőre mégis megmaradtak az érdekes olasz zenekarnak, aminek sok országban van egy kisebb bázisa. A már albumként is erős Dopoguerra című második lemez után pedig az aktuális Just In Case We’ll Never Meet Again-nel megerősítik minőségi státuszukat. Nagyonis.
Még ha az ismertség kérdésénél maradunk, sejthetőleg van egy kis tudathasadás Klimtékkel kapcsolatban. Eleinte a Katatonia volt a fő orientációs pont velük kapcsolatban, akik ugyebár mint melankolikus és dallamos rockzenekarként léteznek sokak tudatában, de közönségük nagy része (főleg múltbeli tevékenységük miatt) a befogadóbb gothic/death metal köréből érkezett – és ez még a második album, a Dopoguerránál is elég jellemző volt. Emlékszem, anno a cd-re ragasztott matrica a Katatonia és U2 híveinek ajánlotta az olasz zenekar új kiadványát, ami újabb bizonyíték arra, hogy szerencsétlenek valahogy kicsit eladhatatlanok, pedig zenéjük popularitása abszolút beleférne egy U2-rajongó ízlésébe is. De valahogy mégsem tudom elképzelni, hogy erre az a szcéna rákattanjon.
Klimt 1918 – The Breathtaking Days (live)
A Just In Case We’ll Never Meet Again-nel kapcsolatban pedig pont azt érzem, hogy mintha ráéreztek volna, hogy ezt a U2-színterű mozgást nem kéne erőltetni; ugyanakkor a Klimt 1918 sokkal indiebb, mint bármikor eddig. Ha ezt nem tudja egy jól működő kiadó betolni és eladni az egyébként még mindig tömött, bár talán kissé frissebb indie-kiadványok közé, akkor az nem egy olyan jó kiadó. Zenei részről tökre megvan a lehetőség, hogy befuthassanak a talján srácok – harmadik albumuk simán megüt egy olyan szintet, ami kritikusi és rajongói oldalról is figyelemreméltó.
A védjegyszerűen örvénylő gitárok, a kellemes, bár inkább kiegészítő, mint önállóan helytálló énekdallamok, a slágercentrikus dalstruktúrák szerintem a Klimt 1918 jövőbeli terveinek biztos és sikeres pontjai lehetnek – ez a Dopoguerra óta egyértelmű. A Just In Case We’ll Never Meet Againnel viszont letettek egy olyan kerek albumot elénk, amit szerintem hiba volna, ha továbbra is csak szűk körben hallgatnánk és érthetnénk. Négyes.